Vérízű Éjszakák ~ A FEKETE FÉNY RENDJE

„A halál árnya kéjt ígért”

Shakespeare

London 1885.04.14.

– Egy angyalt! – mondta a férfi, és szélesen elvigyorodott.

A bárónő nem látszott meglepettnek. Kényelmesen, szinte félig fekve, hátát a támlának vetve dőlt el a kanapén, a karfára könyökölve csavargatta ujjára éppen egyik mézszőke tincsét. Legújabb divat szerint készült drága ruhája és kalapja, jellegzetesen urizáló modora, felsőséges pillantása a felületes szemlélőnek is sokat elárult róla. Néhányan úgy emlegették, mint London legsznobabb teremtését, – és bár a suttogás kifejezetten ínyére volt, meglehetősen sokat kellett azért tennie, hogy ezt a hírnevet megtarthassa.

– Ez nem könnyű feladat – csóválta meg a fejét a nő, és amikor a férfi elégedetten hátradől, sunyi mosollyal hozzátette. – Az egyetlen angyalra, akit tartunk, majdnem egy évnyi az előjegyzési lista.
A másik képéről lehervadt a vigyor. Egy pillanatig hökkenten ült, majd felnevetett, és pohara után nyúlt.

– Ezek szerint ma is vesztettem… Természetesen tiszta angyalra gondoltam. A bukottakat nem tekintem angyalnak… És ha egy angyal szívében akár csak megszületik a vágy gondolata, már nem tiszta többé… A bukottak pedig, a mi köreinkben,nem jelentenek igazán kuriózumot.
– De ezt nem határozta meg időben barátom. Ezúttal veszített!
A férfi engedékenyen bólintott, és ajkához emelte a drága kristálypoharat.
Furcsa játékot űztek ők ketten, melynek kezdete már az idők homályába veszett, ahogy talán a tétre sem emlékezett senki… Csak találgatták persze, de a bennfentesek úgy vélték, ha a férfinak sikerül olyasmit kérnie, amivel a bárónő nem szolgálhat és nem is tudja beszerezni, akkor onnantól kezdve ingyenes vendég lehet a szalonban. Örökre.

– Valóban. Ezúttal nem voltam elég figyelmes a fogalmazásnál… nézze el nekem!

– Ez csak természetes. De akkor is veszített! Úgy hallom, hozott magával egy új vendéget!

– Igaz is…

A férfi az ajtónál ácsorgó felé intett, aki most belépett, és megállt mellette. Hosszú fekete, csuklyás köpenyt viselt, és fejét lehajtotta, így szinte semmi nem látszott abból, hogy kicsoda.
– Ő itt Joseph Wilbur Alstone – mutatta be a bárónőnek a szótlan rejtőzködőt. – Kissé szégyenlős.

– Valóban? És miért?

– Mondjuk úgy, hogy a külseje nem mindennapi.
Az asszony felnevetett.

– Akkor a legjobb helyre hozta! Az én házamban éppen elég nem mindennapi külsejű vendéggel találkozhat!

A férfi megemelte a poharát a nő felé, mintegy jelezve, hogy éppen ezért jöttek.

Mirrorwall mester sem volt éppen hétköznapi jelenség, sápadt, szinte márványszerű bőrével, sötét, izzó tekintetével, és különös, hideg aurájával sokakban keltett rossz érzéseket. Voltak, akik azt suttogták róla, hogy vámpír… de ez persze ostobaság volt. Néhány száz év, amit esetlegesen mások életerejéből nyer magának az ember, még senkit nem tesz vámpírrá! A pletyka azonban, ahogy a szemben ülő hölgyet, úgy őt is szórakoztatta, és olykor, ha kedve úgy hozta, még rá is játszott kissé a tévhitre.
A bárónő azonban tökéletesen tisztában volt vele, hogy milyen egy vámpír, és azzal is, hogy Mirrorwall valami egészen más. Valami egyedi és különleges, amihez hasonlót nem látott soha. A férfi nem volt nemes. Hogy mégis a bárónő szalonjának vendége lehetett, ennek a Rendben betöltött helye, és nem csekély vagyona volt az oka, mert bár a nő sznob volt, még ezt is különlegesen csinálta. Őt nem a származás, vagy a rang érdekelte, sokkal inkább izgatta a hatalom, és akinek volt, az különleges elbánásra számíthatott.
Az asszony előrehajolt, és míg a köpenyes vendéget fürkészte, enyhén megnyalta a szája szélét. Volt benne valami. Bár nem látta őt, mégis borzongást keltett benne a jelenléte, ami nem csak a figyelmét vonta megára, de az érzékeit is felkorbácsolta.
Finoman intett, mire egy nagydarab, lakájnak öltözött férfi lépett melléjük.
– Ha megengedi, elvinném a köpenyét – jelentette ki szinte teljes monotonitással, mégis, inkább tűnt parancsnak, mint ajánlatnak.

– Csak nyugodtan, Willy! – bólintott Mirrorwall, és pillantását a bárónőre szegezte, hogy egyetlen rezzenést se mulasszon el.
Ahogy a fiú levetette a köpenyt, Lady Adalade Hillingford ajkai kissé szétnyíltak, és egy finom sóhajjal rajongó mosollyá szélesedtek.
– Egy elátkozott lélek! Micsoda különlegesség!
Az ifjú, aki eddig is szégyenlősen hunyta le a szemét, most elvörösödött, és zavara láthatóan megsokszorozódott.
– Nos, Willy barátomnak most van a születésnapja. Szerettem volna valami különleges élménnyel meglepni. És azt akartam, hogy ne érezze magát feszélyezve. Van valami különleges ajánlata a számára?

– Több is! – csapott le rá lelkesen a nő – De hatékonyabban választhatnék, ha többet tudnék róla!

Mirrorwall persze tudta, mire céloz az asszony, mint ahogy azt is, hogy ezt a vágyát nem fogja teljesíteni.

– Azt hiszem, valami félénk, és kedves teremtés jó lenne neki. Talán egy liosalfar tökéletesen megteszi…
Joseph Wilbur Alstone a legszívesebben eltűnt volna a föld színéről, de a szobából bizonyosan. Fogalma sem volt róla, mit keresett itt, hogy Mirrorwall miért cipelte magával pont őt! A mesterről mindenki tudta, hogy előszeretettel jár Madame Rose East End-i bordélyába, és ide, a Bárónő különleges szalonjába is, de épp annyi esély van rá, hogy valaki a dokkok menti kocsmákban talál rá, mint arra, hogy a legmagasabb rangú nemeseknek fenntartott elit klubokban. Ahol alkohol, bódító szerek, és női társaság ígérkezett, ott esély volt a felbukkanására.
Igen, Mirrorwallnak híre volt, és ez a hír sokszor különleges esetekkel, véres vitákkal, vagy hangos tivornyákkal is egybefolyt, attól függően persze, hogy hol, és kivel jelent meg.
Egy percig sem volt kérdés, hogy a mester kedvelte a szórakozást, éppen ezért Joseph cseppet sem értette, miért hozta magával éppen őt! Őt, aki alig tette ki a lábát a rendházból! Őt, aki gyűlölte a rá szegeződő pillantásokat, és a kíváncsiskodó kérdéseket… Őt, akit se a bódulat, se a harsány hangulat nem vonzott, és a nőket is messziről kerülte… Nem mintha más irányú érdeklődés állt volna a háttérben! Nem. Joseph Wilbur Alstone egyszerűen gyűlölte önmagát, és azt, amivé tették. A testét borító tetoválásokat ocsmánynak tartotta, és annyira taszítónak, hogy úgy vélte, ép eszű ember nem nézhet rá undor nélkül. A szánakozóktól legszívesebben elmenekült volna, akik pedig látványosságnak tekintették, azok a haragot szították csak benne.
Adaladenek megadatott a képesség, hogy a lényeket teljes valójukban láthatta. Az emberek azon kis százalékához tartozott, akikre nem hatottak az illúziók, melyekkel a nem emberi teremtmények képesek voltak elrejtőzni a világban, és éppen olyannak látta őket, amilyennek születtek. Patákat, szarvakat, szárnyakat, pikkelyeket látott, málló, vagy kőszerű bőrt, világító, vagy éjfekete szemeket… attól függően, hogy mit vagy kit vetett elé a sors. A legtöbb embert ez az őrületbe kergette, és sokan végezték intézetekben, ha csak nem talált rájuk egy olyan szervezet, mint a Rend.

Ám Lady Adalade Hillingford nem volt a Rend tagja. Túlontúl önző volt, hatalom-, és pénzhajhász ahhoz, hogy más szabályait kövesse, de elég okos, hogy tudja, hogyan fordítsa saját hasznára képességét. Mostanra háza London-szerte ismert volt, sőt, azon túlról, a birodalom minden szegletéből érkeztek olyanok, akik az áruja iránt érdeklődtek. Hiszen a szexualitás mindig is kelendő volt. Ahogyan az bármi, amiről elhitethetjük, hogy különleges. És Adalade szépen lassan ráébredt, mekkora összegeket lehet kicsalni egy-egy különleges lénnyel eltöltött néhány órácskáért…
Igen. Lady Adalade Hillingford, az özvegy báróné, olyan bordélyt vezetett, ahol a jól fizető, befolyásos kuncsaftok nem emberi partnerekkel enyeleghettek. És igen… ebből sokkal jobban megélt, mint a férjétől örökölt életjáradékból.

Mirrorwall mester élvezte a helyzetet. Az olyanok közelében, mint a Bárónő az ő képességei is teret nyertek. Most a nő szemével láthatta Josephet, és nem hagyta ki a lehetőséget, hogy az ifjút megcsodálja. Mert szinte csodálatos volt a különbség egy emberi pillantás, és egy látó tekintete közt. Joseph, – vagy, ahogy az ifjú kevésbé kedvelte, ha szólítják, Willy – tetoválásainak egy része már rég nem volt aktív. A szekta, amely ki tudja hogyan jutott hozzá, még csecsemő korában tette rá a különleges jeleket. Az óta a legtöbb eltorzult – soha senki nem gondolta, hogy megéli a felnőtt kort, és nem is lett volna esélye rá, ha nincs a Rend… A jelek egy része azonban aktív volt, és ezek a sötét rajzokkal ellentétben úgy izzottak, mint a felhevített fém. A legtöbb sárgásvörös gomolygással, de némelyik olyan fényes fehéren, akár a nyári nap, ha belenéz az ember…
Mirrorwall kihasználva az alkalmat körbehordozta a tekintetét. Az egyik szolga kétségtelenül vérfarkas. Látta rajta a Rend jelét, így nem is tartott számot tovább érdeklődésére. Akik egyességet kötöttek a Renddel, és betartják a szabályokat, azokkal nincs is semmi gond. Persze a szabályszegőkre kalandos napok várnak, de ez már a figyelők, és a vadászok dolga.
Egy másik inas azonban sokkal érdekesebb látványt nyújtott. Bár emberi szemmel nem volt rajta semmi különös, ami azt jelentette, hogy az illúzió, amivel elrejtették kiváló mester munkája volt, most, a látók pillantásával Mirrorwall szava elállt a gyönyörűségtől. Mint mágus, élvezettel tanulmányozott minden jól sikerült varázslatot, és ez itt előtte egy szépséges gólem volt. Valószínűleg saját tudatnak még a szikrájával sem rendelkezett, de ajtónálló testőrként minden bizonnyal kitűnően funkcionált.
Mirrorwall felsóhajtott. A londoni rendházban Kirsbury volt a lélekkel felruházás, és így a gólem-alkotás legnagyobb mestere, ha valaki, ő meg tudja majd mondani a jelből, hogy ki gyártotta – így most egyetlen feladat maradt, jól megfigyelni, és elméjébe égetni a képet, mely a gólem testén díszelgett.

– Nos, – mondta a bárónő kissé kedvetlenül – ha ezt kívánja, akkor ezt kapja a fiú… Aden tökéletes lesz a feladatra. Kísérjétek a vendéget az ezüst szobába!

Alstone megrettenve nézett a mesterre, de az egy egyszerű bólintással elintézte az ügyet. A lambériás inas türelmesen várt néhány pillanatig, majd finoman megköszörülte a torkát, és elindult, hogy az ifjú követhesse. Joseph kelletlenül engedett. A pokolba kívánta magát azért, hogy eljött a mesterrel, de hogyan is mondhatott volna nemet neki? Valahogy meg kell próbálnia átvészelni ezt a néhány órát, aztán ha Mirrorwall legközelebb elindul felé, ő minden bizonnyal sietősen távozik az ellenkező irányba. Miért nem Chauncy-t, vagy Tomot hozta? Annyian vannak, akik örömmel vennék, ha bejuthatnának ide, hát még, ha valaki fizetné a szórakozásukat… Idegességében körmeit olyan mélyen vájta bele a tenyerébe, hogy vér serkent ki a nyomán.

A Bárónő az ott maradt, szikár, sápadt férfira nézett, és mosolyogva végigjártatta rajta a tekintetét.

Csupán annyit tudott, hogy Mirrorwall ért a mágiához. Arról fogalma sem volt, melyik ágában jártas, de nem is érdekelte mindaddig, amíg nem okozott problémát itt, a házban. Azt látta a különösen ragyogó aurából, és az egész testét átszövő, néha villódzó, néha csak derengő fényekből, hogy van valami képessége, valami, ami aktív, akár az ő látása, anélkül, hogy külön energiákat kelljen bele fektetnie, de nem tudta, mi lehet az. Sosem látott még ehhez hasonlatos összképet, és többször megfordult már a fejében, hogy megkérdezi, de valahogy sosem találta megfelelőnek az alkalmat. Azt tudta, hogy a lányok különös dolgokat mesélnek róla, és a történetek sokszínűsége okán azt feltételezte, hogy az illúziókhoz, vagy a mentális mágiához van köze.
Pedig ha kicsit több időt szán a dologra, könnyedén rájöhetett volna.
Mirrorwall mester nem volt egyéb, mint egy tükör. A név, melyet a Rend annak idején ráaggatott, és amit olyan büszkén viselt, valójában Brooks „Stein” professzor nevetséges kis szójátéka volt. A tervekkel ellentétben Mirrorwall olyan lény lett, aki képes lemásolni minden körülötte lévő különleges képességet, legyen az fizikai, asztrális, vagy mentális síkon megvalósuló… bármit, ami tükröződött benne… Így most, a Bárónő mellett élvezhette a látás mibenlétét, vagy akár harc közben az ellenfél teljes erejét.

– És Ön, drágám? A kedvencét óhajtja?

A férfi ajkán furcsa kis mosoly jelent meg.
Myra… Nos, kétségtelen, hogy gyakorta ő a kiválasztott, ha erre jár. Persze mindennél többre értékelte a változatosságot, és az új élményeket, de Myra olyasmit nyújthatott, amit kevesen. Telepata volt, és így mellette ő maga is. És Charles Antonius Mirrorwall mester igen tetemes tapasztalattal a háta mögött megesküdött rá, hogy nem létezik nagyobb élmény, mint két telepata kölcsönös kielégülése. Az egyik élvezete gerjeszti a másikét, ami megsokszorozza az előzőt, majd önnön gyönyörét… egyfajta végtelen spirált alkotva, akár órákon át tartó, sokszorosan felfokozott orgazmust. Azt beszélték, hogy egyszer valaki belehalt, magával rántva a partnerét is… de Antont ez mit sem érdekelte. Ő biztos volt magában, mindig is azt vallotta, hogy van, amiért érdemes kockázatot vállalni.

– Óh… a drága kis Myra… – mondta elrévedve, aztán megrázta a fejét. – De nem. Ma valami egészen más miatt jöttem! Úgy hallottam, hogy van egy új embere… egy alakváltó! Őt szeretném… és ha lehet, egy igen-igen nagy szobában…

Adalede felnevetett. Egy pillanatra elképzelte, mi mindent akarhat Mirrorwall, amihez a nagy szoba szükséges, majd fintorogva kacsintott.

– A Rend mindenen rajta tartja a szemét, igaz? Nos… rá várnia kell. Nagyjából egy órát még. De ez idő alatt, örülnék, ha velem várakozna… a saját lakrészemben! Bár nem vagyok biztos benne, hogy csekélyke egy óra elég lesz kettőnknek…

Mirrorwall vigyorogva bólintott.
Akik hallották, szerencsésnek titulálták, hogy a Bárónő különleges figyelemmel tünteti ki. Amíg áthaladtak a szalonon a pillantások kereszttüzében leginkább az elismerés, és az enyhe irigység áradt a vendégek felől, mind azt hitték, hogy Mirrorwall most a hölgy ágyában várakozik majd… talán nem is tartva igényt a későbbi szolgáltatásokra, ki tudja…

Adalade egy másik, az előzőhöz tökéletesen hasonló rekamiéra huppant le, bár most mintha sokkal kevésbé törődött volna akár a testtartásával, akár ruhája eligazgatásával.

– Töltsön valamit inni, és hozzon nekem is!

Mirrorwall engedelmesen bólintott, és minthogy pontosan tudta, mit szeret a nő, könnyedén ki tudta választani az italok közül a megfelelőt.
Adalade levetette a cipőjét, és úri nőhöz nem illő módon kényelmesen elhelyezkedett.
– Akarja, hogy megbontsam a fűzőjét is? – vigyorgott Anton a poharat nyújtva felé.
– Nem drágám… csak egy óránk van. Ha nem akarja a második felét azzal tölteni, hogy aztán visszaadja rám… vagy ehhez is különleges tehetsége van?
A férfi leült, és megoldotta fekete felöltőjének gombjait, hogy kényelmesebben érezze magát.
– Valami gond van, igaz? Rég láttam ilyen izgatottnak…

A nő arcán egy pillanatra különös rosszallás jelent meg. Még hogy ő izgatott…. még hogy elárulná az érzelmeit?! Ezt akár sértésnek is tekinthette volna, de most ilyesmire sem volt idő.
– A Rend még nem bélyegezte meg az alakváltó démonomat.
– Bélyeg… ez rendkívül csúnya kifejezés… Csak az ellenségeink használják. Mi szövetségkötésnek tartjuk az egyességet. Nem bélyegzünk, mint a gazdák az állományt…

– Persze… szövetség… amilyen a miénk is?

Mirrorwall elvigyorodott.

– Nem drágám… a miénk egészen másmilyen!

Ez persze hazugság volt, a Rend legtöbb egyessége valóban hasonlatos volt ahhoz, mint ami a Bárónővel is fennállt. Nem léphet át bizonyos határokat, és be kell tartania bizonyos szabályokat. Cserébe, ha szükséges, a Rend védelmét élvezi. Az egyetlen különbség az volt, hogy a Bárónő a szalonjával jócskán kitolta a határt.

– Ígérje meg nekem, hogy nem teszi tönkre azt a démont… – mondta kissé behízelgő hangon, és közelebb hajolt a férfihoz.

– Csupán annyira kötjük meg a kezét, hogy magának, szívem, és az embereknek ne eshessen baja…
– Csak aztán el ne veszítse az értékét!

– Ugye nem ezért hívott ide?

Adalade egy hajtásra kiitta a pohara tartalmát.

– Azt hiszem, a Vatikán szemet vetett az én kis házamra… – tért végül a tárgyra.

– Ez még gond lehet…

– A múltkoriban egy különös, új vendég érkezett. Tudta a jelszót, nem tudom, kitől. Ember volt, és nem láttam rajta mágiának semmi jelét, de… nem kell mindig különleges képesség ahhoz, hogy észrevegyünk valamit!

Mirrorwall úgy ült ott, akár egy szobor, olyan mozdulatlanul, mint aki nem is lélegzik. Valójában azonban minden idegszála pattanásig feszült. Ha a Vatikán belekeveredik a dologba, abból jó nem sül ki. Angel nem lesz boldog… nagyon nem… és soha, senki nem szeretett rossz hírt közölni Angel nagymesterrel.
Ha megostromolják a Bárónő szalonját, a Rend mindenképpen lépni kénytelen. Nem hagyhatják, hogy ennyi lényt mészároljanak le, még akkor sem, ha a nyílt háború a két szervezet közt végzetes lehet akár az egész földre nézve is…

Talán egy költözés szóba jöhet… de az csupán időhúzás… Mindazonáltal egyértelmű, hogy ez a hely mekkora fogás a Vatikánnak, akik szerint a földön csupán ember élhet, a mennyben csak tiszta angyal, és minden más teremtménynek halál a jussa… Igen… Mirrorwall tudta, hogy a Vatikán az elpusztítandók közé sorolja a magafajtát, de még a Bárónőhöz hasonló látókat is…

– A tekintete… tele volt haraggal, undorral, és megvetéssel… Persze megkapta, amit akart, aztán távozott, és az óta nem jött ide. De annyira különös volt, hogy követtettem, amikor elment innen. Nem vette észre, egyenesen visszament a gazdáihoz. Angelo Mercuri házába…

Mirrorwall sóhajtva bólintott.

– Akkor ő valószínűleg Thomaso Carlino lehetett, hivatalosan a Mercuri család testőre, gyakorlatilag... – sóhajtott, és megcsóválta a fejét. – Beszámolok róla Angelnek, és biztos vagyok benne, hogy gyors döntés születik, de addig is… én megkettőzném az őrséget.
– Úgy lesz… De nem lenne hátrány, ha vendégül láthatnék néhány rendtagot is…

– Micsoda kellemes ajánlat! – bólintott a férfi, úgy tűnt elfeledve minden korábbi aggodalmát.

– Ha itt vannak, biztos vagyok benne, hogy gyorsabban ideér a segítség.

Anton újratöltött.

Az efféle helyzetek mindig nehezek. A legkevésbé sem bánta, hogy nincs nagyobb felelősség a vállán, hogy csupán egy mester, nem vezető, nem tanácstag… Az a kényes egyensúly, amit fent kell tartaniuk annyira ingatag, és olyan törékeny…

– Magam válogatom majd ki azokat, akik méltóak a hely szellemiségéhez – vigyorgott a nőre. – Elvégre maga, drágám, nem láthat vendégül akárkit!

– Igaz az, hogy képesek akármilyen távolságból jelezni egymásnak, ha bajban vannak?!

Mirrorwall megcsóválta a fejét.
– A nőknek is vannak olyan titkaik, amiket nem osztanak meg a férfiakkal… A Rendnek is megvannak a maga trükkjei, amibe kívülálló nem pillanthat bele, de ígérem, megoldom, hogy ha bármi történik itt, arról azonnal tudjunk! Hamarabb itt lesznek, mint gondolná. Majd vigyázunk magukra, amíg nappal alszanak. A rend néhány tagját nem is fogja látni, néhányan viszont vendégként érkeznek majd estéről estére… Ha lenne köztük egy rossza arcú, hangoskodó pap, csak hajítsa ki nyugodtan, és mondja, hogy üdvözlöm!

Adalade elmosolyodott. Bár szíve mélyén tudta, hogy a másik azért beszél ennyit, hogy elterelje a figyelmét a gondról, mégis megnyugtató volt a jelenléte. Persze várható volt, hogy egyszer eljön ez a pillanat, és a kezdetekben még a Bárónő úgy vélte, hogy akkor mindenkit szélnek ereszt majd, ő maga pedig pakol, és elköltözik a rengeteg pénzével… De a világ változik, és ő annyira, de annyira megkedvelte ezt az életet! Cseppet sem kívánt lemondani mindarról, amit elért. Harcolni fog érte a végsőkig, még ha a Rendtől kell is segítséget kérnie!

– Van valami érdekes pletykája számomra, drágám?

– Mi számít érdekesnek?

– Hát, nem az, hogy a miniszterelnöknek hányszor van széklete a héten, sem az, hogy a Lordok házának hány képviselője fordult meg itt…

– Pedig meglepné, hogy egyes konzervatív urak mennyire ki tudnak bújni ebből az álcából a megfelelő partner mellett…

– Felcsigázott… a végén ezt is meghallgatom!

– Ahhoz mit szól, hogy Lord Surbiton állítólag már közel sem olyan édes ártatlan kisfiú, mint nemrégiben… Lady Bloodmoon áldásos tevékenységének hála mostanában magának a grófnőnek is komoly fejtörést okoz a fiú.

Mirrorwall szeme felcsillant. Utcai pletyka… ennél kevés dolgot élvezett jobban!

– Részletek?

– Körülbelül egy éve tette vámpírrá a fiút. Szegény anyja még most is áldja a sorsot, hogy akkor felgyógyult abból a szörnyű betegségből! Micsoda borzalom lett volna, ha ő is meghal nem sokkal az apja után… Bár nem nézi jó szemmel, hogy állandóan csavarog, és furcsa népekkel barátkozik, de bármit megbocsát, annyira örül, hogy visszakapta egy szem gyermekét… Nem mellesleg talán tart tőle egy kicsit, hogy a megváltozott fiú valamelyik vidéki birtokra száműzi, ha túl sokat méltatlankodna.
– Az öreghölgy nem kedveli a vámpírokat?

– Hát, Lady Surbiton igazi főnemes, mindegy milyen ruhában, és milyen mosollyal érkeznek, mérföldekről megérzi, ha valaki nem kékvérű – nevetett Adalade – Így, gondolom, Will barátunk hiába mutatkozott be francia nemesként, ahogyan szokott, nem volt elég úrias, hogy a vénasszony ne lásson át rajta...

– És mi az, ami miatt a grófnő sorsát is megnehezíti az új házikedvenc? A szőnyegre csinál?

– Mondhatjuk így is… A fiú túlzottan élvezi a hatalmát. Még mindig annak az ostoba eszménynek a fogja, hogy ők felsőbbrendűek, és uralkodniuk kell az embereken… Tulajdonképpen nehéz pórázon tartani. Jó pár eltusolt eset szárad a lelkén, ha utánanéznek, biztosan könnyedén megtalálják őket…

Joseph Wilbur Alstone követte a lakájt, és belépett a nyitott ajtón. Nem figyelte a díszes, festményektől roskadozó falakat, se a puha, drága szőnyeg mintázatát, amit olyan mereven nézett zavarában, de még talán az úton sem talált volna vissza a szalonba, amin jöttek. Most, hogy az ajtó becsukódott mögötte, megint csak nehezére esett felnézni. Néhány pillanatnyi kínzó csend után azonban mégiscsak felemelte a tekintetét.

A szobát nem véletlenül nevezték ezüst-teremnek. A száz évvel korábbi divat szerint berendezett fehér falakon és bútorokon a díszítés arany helyett ezüstszínt kapott, ahogy minden kárpit, és fém tárgy is. Az ágy szélén egy törékeny lány ült, szintén ezüsttel hímzett, fehér köpenyben, mozdulatlanul. Hosszú, szinte fehéren szőke haja szétterült az ágyon, Joseph biztos volt benne, hogy ha felállna, a földet seperné. Arca finom vonású volt, az ártatlanság sugalma keveredett rajta a bánat semmivel össze nem téveszthető jegyeivel.
Joseph ösztönösen a köpenye csuklyája után nyúlt, hogy az arcába húzva elrejtőzhessen, de védelme, álcája nem volt sehol… odalent maradt, ahol a lakáj letette. Zavartan engedte le a kezét, és ujjait kezdte tördelni, szíve hevesen vert, szinte őrületig rettegéssel töltötte el a pillanat, amikor a lány majd felemeli a fejét, és rá néz. Még szánalmasabbnak, még taszítóbbnak, és ocsmányabbnak érezte magát, mint általában, és legszívesebben semmivé lett volna, hogy jelenlétével ne mocskoljon be egy ilyen szépséges teremtést! Milyen döbbenetesen groteszk tréfája a sorsnak, hogy létezhetnek a lányhoz hasonló gyönyörű teremtmények, és olyan torz borzalmak is, mint ő maga, akár egy helyen… egy szobában…

Aden csendben várt, kezeit az ölében tartva a köpeny alatt, amit ráadtak. Ez a mozdulatlanság szokatlan volt, általában aki belépett ide, az határozott céllal érkezett, és mielőbb szemügyre is akarta venni, miért fizetett. Várt még egy kicsit, aztán félénken felemelte a tekintetét.

Joseph Alstone úgy érezte, megáll a szíve, ahogy a lány ráemelte világos, ragyogó szemeit. Levegőt se vett, olyan aggódva figyelte minden rezdülését, várta a jól ismert borzalmat, a megvetést, vagy a sajnálatot… de ezúttal mindez elmaradt.

Egy ideig mindketten a másikat méregették, azt latolgatva, miért nem tesz semmit, mikor, és mi lesz a következő lépése. Végül a fiú szinte öntudatlanul elindult a lány felé, majd néhány lépés után megtorpant, és zavartan megszólalt.
– A nevem… Joseph – mondta, és döbbenten tapasztalta, hogy nem ismeri fel saját hangját.
– Az enyém Aideiahn – felelt engedelmesen a lány, és újra lesütötte a szemét.
Egészen másként ejtette a nevet, mint a Bárónő, és Joseph szíve szinte belesajdult a hangjába. Épp olyan törékeny volt, mint az egész teremtmény.
– Én… sajnálom, ha megijesztettem – mondta, mert a lány az ágy sarkba húzódott, a mozdulattól egy pillanatra szétnyílt a köpenye, felfedve törékeny, ruhátlan testét, és a nyakán lévő, az ágyhoz láncolt bilincset. – Tudom, hogy borzalmasan nézek ki… – védekezett – ijesztő, és undorító a külsőm, de…
– Nem! Dehogy…– mondta csendesen, és ismét döbbenettel nézett a másikra. – Én csak…

Joseph alig mert ránézni. Ez a tündérszerű teremtmény nem csak gyönyörű volt, ragyogó, és törékeny, de megtestesítette mindazt, amit önmagából hiányolt, és amire oly nagyon vágyott, amióta az eszét tudta.

Az őt elrabló, és fogva tartó szekta csak fájdalmat okozott neki, de élete első tíz évét ott élte le, anélkül, hogy tudatában lett volna másságának. Az ostrom alatt sikerült úgy elrejtőznie, hogy senki ne bukkanjon rá, de amikor napokkal később az éhség előcsalta a romok közül, a dühödt falusiak azonnal nekiestek. Meg akarták ölni pusztán a külseje miatt. Egy olyan külső miatt, melyről nem tehetett, melyet rákényszerítettek, mások alakítottak ilyenné… a bőrébe vésett, és tetovált démoni jelek ekkor váltak igazi bélyeggé.
A Rend megmentette ugyan a lincselőktől, de nem tudta megvédeni attól a sokktól, amit a tükörbenézés okozott, minden egyes alkalommal. Hiába óvták, és hiába adtak otthont neki, hiába szerették, nevelték, és tanították éppen úgy, ahogy a többi gyermeküket, az a félelem, amit Joseph születésétől a Rendhez kerüléséig átélt, az a fájdalom és számtalan megaláztatás mindörökre eltorzította a lelkét.
Most itt ült előtte egy angyali szépségű fiatal nő, és ő nemcsak hogy megérinteni nem merte, de ránézni is szégyellt.

Hosszan sétáltak szótlanul egymás mellett, az éj sötétjébe, köpenyeikbe, és mély hallgatásba burkolózva, gondolataik terhes bilincseit cipelve, míg végül Joseph megszólalt.

– Miért engem hozott ide, Mirrorwall mester?! Vétettem valamit?

A hóbőrű, szikár alak megtorpant, és értetlenül nézett az ifjúra.

– Parancsolsz?
– Elkövettem valamit, hogy ide kellett jönnöm önnel?

Anton nehezen szabadult ki saját gondolatainak örvényéből, így a fiú gondolatfolyamát követni szinte lehetetlennek tűnt a számára.

– Annyira borzalmas társaság lennék, hogy velem kilépni a rendházból csakis büntetés lehet?

– Én nem… nem ezt mondtam…

– Akkor, hogy kell értsem a szavaidat?!

Joseph nehezen szedte össze magát, hogy válaszolni tudjon.
– Nagyon… kellemetlen élmény volt… ez számomra…

– Kellemetlen?! Talán bántott valaki abban a szobában?
A fiú döbbenten rámeredt, majd hevesen tiltakozni kezdett.
– Nem, nem, dehogy! Istenem, dehogy! De az a lány… ő… tudja, hogy miért van ott?!

– Willy… az egy bordély… mindenki ugyanazért van ott!

– De őt kényszerítik!
Mirrorwall felnevetett.
– Ezt mondta neked?!

– Semmit sem mondott, de le volt láncolva! Láttam a szemében a rettegést, amikor közelebb léptem, és nem azért félt tőlem, mert iszonyú a külsőm…

Mirrorwall vigyorogva megcsóválta a fejét.

– Neked, fiam, fogalmad sincs róla, milyen az iszonyú külső!

– Mester! Miért tette ezt velem?!

Charles Antonius Mirrorwall úgy döntött, hogy a fiúnak ideje felfognia, hogy nem ő áll a dolgok középpontjában. Óh, az ifjúság énközpontú gondolkodása! A legtöbb esetben mulattatta, de nehezen viselte, amikor ennyi önsajnálat itatta át.

– Azért voltál itt, mert nem volt egyetlen elérhető nigromanta sem a rendházban.
Alstone arcára kiült a teljes döbbenet.

– Hírt kaptunk róla, hogy egy, a rend előtt még ismeretlen alakváltó démon lépett a Bárónő szolgálatába. Egyértelmű volt, hogy valakinek el kell jönnie, és ismertetni vele a feltételeket, a rend szabályait… és mivel nem tudtuk, miféle, nem ártott némi biztosítás.
– Biztosítás?!

– Az által, hogy a szomszéd szobában voltál, képes lettem volna vész esetén kaput nyitni egy démoni síkra, és áttessékelni az illetőt, ha szükséges – vont vállat a mester. – Természetesen a te adottságaidat kihasználva. Talán nem a saját síkjára került volna, de ha baj van, ez a legkevesebb…

– És mi történt?!

– Óh, minden a lehető legnagyszerűbben ment. Ez a démon nem azért jött, hogy gondot okozzon az embereknek. A felszabaduló szexuális energiákból táplálkozik, úgyhogy nem is tudnék neki tökéletesebb helyet elképzelni, mint a Bárónő szalonja!

– Akkor… megszületett az egyesség? – kérdezte óvatosan a fiú.

– Ez csak természetes! De mondd csak, te miért vagy ennyire gondterhelt? Tényleg a lány miatt aggódsz?– kérdezte, de a fiú arcát látva visszafogta nevethetnékjét. – Ha rabszolga lenne, elég lenne segítséget kérnie tőlünk. – Látva, hogy még mindig nem győzte meg az ifjút, hozzátette – Tudod, ezen a helyen nagyon sok olyan lény van, akik csak eljátsszák az áldozatot, mert ezért fizetnek a vendégek…

– Ő nem!

Mirrorwall felhúzta a szemöldökét a határozott ellenkezést hallva. Sosem látta még ilyennek Alstone-t és ez nemcsak meglepte, de nyugtalanította is.

– Nos… ha nem… akkor meglátjuk, hogy tehetünk-e valamit az ügyben!

Elegáns, nemesi kúriát figyelt szótlanul. Jobb elfoglaltságot is el tudott volna képzelni az estére, de ez sem bosszantotta. Hanyagul a szemközti ház kerítésének vetette a hátát, és várt, ahogy már órák óta.

Kezében egy bot, és egy kés – farigcsált. Régi szokása volt ez, ember korában sem volt képes soha elviselni, ha nem jártak az ujjai, és ez valamiért megmaradt halála utána is.

Szinte észre sem vette, hogyan mozdultak a kesztyűs ujjak, hogy milyen formában metszett a kés éle, és milyen darabokat hasított ki a fából… monoton, egyszerű mozgás volt, mely a hosszú évtizedek alatt elvesztette valódi funkcióját. Már nem volt értéke, sem művészi háttere, nem számított a végeredmény… valamiért mégis megnyugtatta.

.........................................................vége a beleolvasásnak.............................................................