Jeges Földbe Zárt Remény

  

“Adj szót a fájdalomnak; a bánat, amely nem beszél,
addig szorítja a megterhelt szívet, amíg az megszakad.”
Shakespeare

1

1885.02.13.Anglia

A kocsi zötyögve megállt, és amint az ajtaja kinyílt, a férfi leszállt, hogy kezét nyújtsa a fiatalasszonynak. Kisegítette. A sáros föld páragomolyagokat köpködött a sötét estébe, a kis falu kocsmájából meleg fény áradt az ablakon át. Valahogy mégsem volt se barátságos, se hívogató… Az alig százfős kis falura sötét, hideg csend borult, és az odabentről kiszűrődő zajok is inkább tűntek rémisztőnek, mint barátságosnak.      

John keze megállt mozdulat közben, így a másik söröskorsó, nekikoccanva megbillentette az övét, és néhány csepp sör az asztalra csöppent. Máskor hangosan méltatlankodott volna efféle pazarláson, sőt, kellő alkoholmennyiség után talán arra is vállalkozott volna, hogy felnyalja az egyébként nem kétségkívül tiszta asztallapról, de most úgy megrökönyödött, hogy fel sem fogta, hogy a drága nedű kárba vész.
– Hö… némmán… – ennyi szaladt ki a száján, de társai a felszólítás nélkül is mind az ajtó felé pillantottak.
– Finom, úri népek – köpött a padlóra Will.
Johanna fél kezén egyensúlyozva a tálcát a másikkal tarkón vágta a férfit.
– Tán te fogod felpucolni?!
A belépő párocska valóban eltért a megszokott arcoktól. Egy poros, mindentől távoli kis faluban igazi látványosságnak számít minden átutazó. És ők ketten tényleg annak tűntek: finom úri népeknek.
A férfi magas volt, vállas, inkább a negyvenes éveihez járhatott közel, elegáns ruhát, és szépen nyírott szakállat viselt, büszke tartásán látszott, hogy nem törte meg a mindennapos munka. „Valami tudor lehet, igazi városi ember” gondolták, és nem is jártak messze az igazságtól. Tekintete hűvösen, és szigorúan siklott végig a kocsmán.
A hölgy finom volt, kecses, és törékeny, valószínűtlenül fehér bőre, és igazi porcelánbaba arca volt, melyet úgy fogtak körül barna tincsei, hogy bármely festő modelljének választhatta volna, ha angyalt kíván festeni. Talán húsz éves sem volt még, és nem viselt sminket, de természetes szépsége messze túlszárnyalt mindent, amihez a helyiek szoktak.
A férfi a karján vezette, de most megállt, és elbocsátotta a hölgy kezét.
– Csupán egy pillanat, kedves.
Határozott léptekkel indult meg a fogadós felé, míg az asszony tétován állt, két apró, kesztyűs kezét tördelve mellkasa előtt.
– Jó estét – állt meg a pult előtt, és kesztyűjét kezdte lehúzogatni szépen komótosan – a nevem Thomas Downfield, ő pedig a feleségem. Nemrégiben megvettük a régi Willow-házat a főút végén, az elöljáró megígérte, hogy felújíttatja számunkra, mire megérkezünk – mondta a kesztyűket szépen egymáshoz illesztve, majd kalapjába helyezve, egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ez az úr tényleg úr, beszéde, mozgása, viselkedése mind azt tükrözte, a városból jött, és jómódú… de mit keres akkor itt?
– Jah – bólintott a kocsmáros lebiggyesztett szájjal – Te, Jack, szaladj má’ el Henson elöljáróér’ – intett egy pelyhes állú, de markos legénynek, aki már ugrott is, míg a kocsma többi vendége tátott szájjal szemlélte az előadást.
Mindenki tudta, hogy jön majd valami városi uracska. Mindenki tudta, hogy felújítják a házat, és szinte mindenki részt is vett benne. Nagyjából kész is volt… de senki nem tudta, hogy most érkeznek, és még kevésbé gondolták, hogy…
– Addig is, megtenné, hogy hoz egy tányér meleg levest ahhoz az asztalhoz? És egy kis sültet meg kenyeret. Ugye lehet itt vacsorázni?
– Hogyne, uram, hogyne… – sietett letörölni az asztalt, bár Thomas Downfield nem volt benne biztos, hogy a rongytól nem lett-e még koszosabb.
– Jöjjön kedvesem – nyújtotta az asszonynak a kezét, majd az asztal mellett lesegítette róla utazókabátját.
Halk morgás futott át a kocsmán, mintha rosszallták volna az asszony finoman gömbölyödő pocakját, mely ékesen jelezte áldott állapotát.
– Üljön le kedvesem!– mondta a férfi, de valahogy inkább tűnt utasításnak, mint kérésnek.
A morgás tovább folytatódott a teremben, az asszony pedig engedelmesen lecsüccsent a székre, és ruháját igazgatta. Nem nézett a férfire, talán haragudott rá, amiért ide hozta, talán nem érezte jól magát, de az az egy mindenki számára bizonyos volt, hogy a legkevésbé sem boldog, amiért itt vannak.
– Jut eszembe, ez az öné – nyúlt kabátja belső zsebébe Downfield, és kivett belőle egy összehajtott levelet, majd a nő elé csúsztatta az asztalon. Nem volt lezárva, sőt, még csak borítékban sem volt.
– Ön… olvasta? – kérdezte félénken a nő, szépséges arcára mintha aggodalom ült volna ki a választ várva.
– Természetesen nem – fojtott el egy mosolyt Thomas Downfield, majd megnyugtatóan a nő kezére tette a kezét. – Ne aggódjon Giselle, minden a legnagyobb rendben lesz, szavamat adom, kedvesem.
Az ifjú asszony mosolyt erőltetett az arcára, és sóhajtva kihajtogatta a levelet. Thomas le sem vette a szemét a nő arcáról, míg az olvasott. Valóban nem nézett bele az üzenetbe, sosem tett volna ilyen arcátlanul illetlen dolgot, de képes volt kitalálni, miről is szól. Minden rá volt írva a másik arcára.
Ahogy szeme követte a sorokat, ahogy a könny fátylat vont a gyönyörű, tengerkék íriszek elé, ahogy finom, apró kezét a szájához emelte, hogy reszkető mosolyát leplezze… Thomas mindet tudott arról, mi lehet a levélben. Elégedetten nyújtotta át finom, fehér zsebkendőjét az asztal fölött.
– Örülök, hogy olyan híreket kapott, amik jobb kedvre derítik, kedvesem.
– Thomas – suttogta az asszony elvéve a finom kendőt – mondja még egyszer, hogy minden rendben lesz!
A férfi finom mosollyal bólintott.
– Ígérem, Giselle, minden rendben lesz. Most egyen – húzódott hátra kissé, hogy a tányért, és a tálat közéjük tehessék az asztalon – hiszen önnek rengeteg erőre lesz szüksége az elkövetkező időkben, drágám.
A nő bólintott, és kétkedve nézegette a tányérban elé tett levest. Cseppet sem tűnt bizalomgerjesztőnek.
– Bocsásson meg uram…
Thomas Downfield felnézett. A férfi az asztal mellett legalább fél fejjel magasabb volt nála, erős, izmos alkatán látszott a mindennapi munka, de most úgy állt ott a kalapját gyűrögetve kezében, mint akit tudja, a tanár pillanatokon belül elveri a nádpálcával, mert nem tudja a választ a kérdésre.
– Üdvözlöm – nézett fel rá a városi úr, de nem állt fel – mit tehetek önért?
– Megengedné, hogy…
– Persze – intett Downfield – foglaljon csak helyet.
A férfi leült, kalapját maga elé tette az asztalra, de a szélét továbbra is idegesen gyűrögette. Világos haja volt, és többnapos borostája, keze kérges, láthatóan kemény munkával töltött hosszú évek álltak mögötte. Nagyjából egyidős lehetett Downfielddel, de fogalma sem volt róla, hogyan adja elő, amit akar.
– Uram – bökte ki végül – ne maradjanak itt!
Bár szavai határozottan csengtek, inkább tűntek könyörgésnek, mint fenyegetésnek.
– Nem tenne jót ez a hely önöknek. Főleg az ifjú asszonynak…. az ő állapotában… higgye el…
– Mit higgyen el, John?
Ez a hang már sokkal inkább tűnt határozottnak, és parancsoláshoz szokottnak. Jack, aki elszalad az elöljáróért, visszatért, és most szerényen meghúzódott az alak mögött, aki az asztal mellett állt meg. Henson elöljáró nem csupán a hangjában különbözött Johntól. Testes volt, és jól öltözött, kopaszodott,  de bajszát, és szakállát ápoltan, bár kissé régimódian hordta. Szeme a falubelire villant, elégedetlenül, fenyegetőn.
– Mr Downfield és kedves neje közösségünk legújabb tagjai, remélem, nem akarod megrémíteni őket mindenféle ostoba mesével?
– Nem uram – hajtotta le a fejét John, és felállt. – Bocsássanak meg – hátrált, majd nem térve vissza a társasághoz, kisietett az ajtón.
– Elnézést a kellemetlenségért, babonás népek ezek – csóválta a fejét a férfi, – és hát, tudják, hogy van… tizenharmadika van, és valami elkóborolt döglött tehenet találtak a vízmosásban, ez pedig máris elég, hogy mindenféle rémeket lássanak…  Az elöljáró vagyok, James Henson, váltottunk már néhány levelet.
– Hogyne – állt fel a kezét nyújtva Downfield. – Üdvözlöm, örülök, hogy személyesen is találkozhatunk.
– Szintúgy. Sajnos nem tudtunk róla, hogy ma érkeznek, így a ház még nincs teljesen kitakarítva, és…
– Ó, semmi gond – legyintett a férfi – a háztartásom tagjai holnap érkeznek, segítenek az embereinek befejezni a munkálatokat, berendezkedni, és biztosan hamar birtokba vehetjük…. addig is, talán a fogadóban elalhatunk.
– Ó, szó sem lehet róla, ragaszkodom hozzá, hogy a házam vendégei legyenek!
– Megtisztel, elöljáró.
Még váltottak néhány szót, ittak egy kupa bort, míg az asszony elfogyasztotta a vacsorát, aztán eleget téve a meghívásnak az elöljáróval elhagyták a kocsmát. De távozásuk után is maradt a gyászos csend. A bent ülők nem rendeltek újabb kört, és megmaradt sörüket is csak félve kortyolgatták, majd kedvetlenül távoztak.
– Nem lesz ez így jó… – sóhajtott Bill Smith, a kocsmáros. – Nagyon nem lesz jó.
– Hamarosan újra temetni fogunk – sóhajtott Johanna is a törlőrongyot csavargatva, majd fejcsóválva nekilátott, hogy leszedje az asztalokat. – Még a tavasz előtt…

– Nem kell aggódnia kedvesem – csókolt kezet a férfi az asszonynak, amikor kettesben maradtak a vendégszobában.
Miután elfogadták az elöljáró meghívását, találkoztak a feleségével, családjával, és kölcsönös udvariassággal biztosították egymást, hogy mindenki a lehető legnagyobb mértékben elégedett a jelen helyzettel, némi beszélgetés után az emelet egyik szobájába vezették a Downfield párt. Amikor James elszaladt Jack hívására, felesége, Mary Henson azonnal rendbe hozatta a vendégszobát, befűtetett, megágyaztatott, hogy minden rendben legyen, mire a városi urak megérkeznek. Bár férje túlzott aggályoskodása miatt tartott tőlük, ez a rossz érzet mostanra elmúlt. A férfi kedves volt, udvarias, igazi úriember, amilyennel sosem találkozott ezelőtt, az asszonyka pedig csendes, és szerény, egyáltalán nem az a nagyvilági teremtés, amilyennek elképzelték – mert az érkezésük bizony hetek óta téma volt a faluban. A várthoz képest sokkal szeretetreméltóbbnak tűnt a pár. Amikor elbúcsúztak, Mary Henson borúsan nézett férjére.
– Szólnod kell nekik.
– Megőrültél? Évek óta nem történt olyan jó dolog a faluval, mint Downfield, és a pénze. Nem! Itt kell, hogy maradjanak.
– Bármi áron? – kérdezte vészjóslóan, de nem várta meg a választ, otthagyta a férjét a folyosón.
Thomas Downfield segített Gisellnek, majd mikor a fiatalasszony ágyba bújt, ő maga leült az asztal mellé, és elővett egy bőrkötéses könyvecskét.
– Ön nem fekszik le, Thomas?
– Pihenjen nyugodtan, kedvesem, nem kívánom zavarni – mondta a férfi megnyugtatóan a könyv fölött. – Ígérem, nemsokára a saját ágyában térhet nyugovóra. Pihenjen…
A nő sóhajtott és engedelmesen lehunyta a szemét. Pillája mögött még mindig látni vélte a gyertya táncoló lángját, a férfi arcát, ahogy ráesik a fény, és szinte hallotta a hangját „minden rendben lesz”. Igen. Nem is lehet másképp…

2

„Egy hete már, hogy beköltöztünk a villába. A körülményekhez képest mindenki jól van, bár talán nem mindenki elégedett, de panasz nélkül tűrik a helyzetet.
Giselle állapota megfelelő. Látta a bába, és az orvos. Utóbbi azt javasolta, hogy a sápadtság, és a kóros étvágytalanság csillapítására minden nap tegyen egy kisebb sétát. Ilyenkor elkíséri Constance is, így lassan kezdik megismerni a falut.
Chauncy minden estéjét a kocsmában tölti.

 Semmi változás, minden csendes, és a végletekig egyhangú.
Valami azonban nem hagy nyugodni.
Holnap este vacsorát adunk a falu fő embereinek, akkor talán közelebb jutok a megoldáshoz.”

– Hé! Mr Downfield! Mr Downfield!
– Nem kell annyira kiabálni, drága egy barátom, a bátyám nem szereti a ramazúrit a háza körül – csitítgatta a másikat egy fiatal, ittas hang, elharapva a szavak végét, néha rosszul ejtve a hangokat. – Nem kell annyira kiabálni. Mondtam én, hogy hazatalálok!– feledkezett el saját intelméről, és rikkantott büszkén az ifjú.
– Mi ez a lárma?! Elmúlt éjfél… – nyitott ajtót Thomas, és rosszallóan nézte a három összekapaszkodott férfit az utcán, a holdfényben.
– Ajaj…– jelentette ki halkan Chauncy Downfield, mint aki pontosan tisztában van vele, mi következik, de aztán az alkohol mindent elfeledtetett vele, mert széles vigyorral ismét felkurjantott – Drága bátyám, hagy ölellek keblemre…. – tette át a karját Thomas nyakába Johnéból. – Énekelj velem egy szépet…
– Nem, Chauncy, semmi éneklés. Köszönöm urak, hogy hazahozták a fivérem. Remélem, nem tartozik önöknek…
– Ó, nem, uram, nem…
– Akkor jó éjt – tolta be Thomas nem éppen finoman öccsét a házba, és választ sem várva becsapta az ajtót.
Az asztalhoz lépett, és a gyertyával, mely mellett írt, meggyújtotta az olajlámpást, hogy kicsivel több fényt kapjon a konyha.
– Mennyit ittál?
– Ki számolja? – vont vállat a másik. – Négy-öt órát, és néhány shillinget.
– És volt értelme?
Chauncy töltött magának egy pohár vizet a kancsóból. Keze, mellyel az imént még a levegőbe markolt, nem találván a kilincset, most biztos volt, pontos, és cseppet sem remegett.
– Ahogy vesszük – vont vállat. – Bár engem imádnak, hisz elbűvölő egyéniségemmel nem is lehet ez másképp – vigyorgott az idősebbre – nektek nem igazán örülnek. Leginkább a kis Giselle szúrja a szemüket. A legtöbben azt akarják, hogy menjetek el.
– A legtöbben?
– Azt beszélik, az elöljárónak nagyon jól jön a pénzünk, amit a házba, a felújításba fektettünk… Nem mondják ki, de szerintem meg is tartott belőle valamennyit…
– Térj vissza a lényegre…
– Azt mondják Giselle veszélyben van. Hogy olyan szép, és annyira fiatal, hogy nem lenne szabad itt lennie. Hogy ha kicsit is szeretlek benneteket, bátyám, rábeszéllek, hogy menjetek el.
– Miért?
Chauncy vészjóslóan elmosolyodott.
– Mert nem maradhat életben. – majd vállat vont, és flegmán hozzátette – Átok ül a falun, nem tudtad?!
Thomas felsóhajtott, és akkurátusan összehajtogatta a levelet.
– Nem számít. Holnap nálunk vacsoráznak e kis porfészek legjelentősebb személyei. Az elöljáró, a doktor, a tiszteletes, és a tanár.
– Tanár?
– A szomszéd falu iskolájának tanára, állítólag rendkívül jó viszonyt ápol a tiszteletessel, így meghívatták.
– Ez nem úgy hangzik, mint az otthoni partyk…
– Most ez az otthon, Chauncy, és jobb, ha a jelenre koncentrálsz!
– Mit számít? Úgysem leszek itt.
– De itt leszel – mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – A család tagja vagy.
– Több hasznomat vennéd a kocsmában, mint ennél az asztalnál…
– Ez nem kérés volt.
Thomas hangja csendes volt, de ellentmondást nem tűrő.
– Ahh – fújt dühösen a másik. – Majd gondolj erre akkor, ha épp azt szeretnéd, hogy valahol… bárhol máshol legyek!
Egy hajtásra felhajtotta a vizet, majd elfintorodott.
– Itt még ez sem olyan, mint otthon…. pardon, bátyám… akarom mondani, nem olyan, mint amihez hozzászoktam – javított gúnyosan, és szinte kaján örömmel várta a hatást… ami azonban elmaradt. Thomas a zsebébe tette a levelet, és nekilátott megtisztogatni a tollat, mielőtt elteszi.
– Használhatnád azt a Waterman féle tollat is, állítólag sokkal kellemesebb…
– Megint elkalandoztál.
– Honnan? Holnap vacsora a temetőszökevényekkel. Jó. Még valami? Pfh, Dorothynak sok dolga lesz holnap…
– Hagyd azt a lányt békén!
– Békén? Talán panaszkodott?
Thomas az ifjú pimasz szemébe nézett, és hideg pillantása elárulta, hogy most egy cseppet sem szabad tréfára venni a szavait.
– Ha meg tudom, hogy tiszteletlenül bántál vele…
– Tiszteletlenül?! – ismételte el a szót hitetlenkedve – Ugyan, soha! A szépségnek hódolni tán csak nem bűn? És bármilyen besavanyodott, vén, életunt alak is vagy, azt el kell ismerned, hogy Dorothy gyönyörű…
Thomas nem reagált az alantas ugratásra.
– Komoly udvarlója van.
– Komoly?! Hah, komoly? Semmi nem komoly, drága bátyám, csak ami végleges! És ki tudhatná nálunk jobban, hogy semmi, de semmi nem végleges… Se pénz, se rang, se hatalom, se a szerelem…. soroljam?
– Menj inkább aludni.
– Ahogy parancsolod, bátyám… És te? Nem térsz meg bájos feleséged puha karjai közé? – vigyorgott.
– Menj aludni! – hangzott a kemény, hideg utasítás, és az ifjú elkomorult.
– Bocsáss meg… Nem gondoltam át – mondta, és választ sem várva felsietett a lépcsőn.
Thomas kinézett az ablakon, a csendes, álomba burkolózott falura. Apró volt, jellegtelen, üres, és halott. Nem ehhez szokott. A lámpa után nyúlt, hogy eloltsa, de egy meleg, halk hang megállította.
– Jó fiú ő, csak nehezen találja a helyét.
A férfi megfordult, arcán barátságos, kellemes mosollyal.
– Régóta itt van?
– A lényeget hallottam.
Az asszony szép arcára árnyakat festett az éjféli láng. Világos hajába itt-ott néhány ősz szál vegyült, így nehezen lehetett pontosan megállapítani a korát, de Thomashoz állhatott a legközelebb. A vállán lévő sötét kendőt szorosan összehúzta éjjeli ruhája felett, és leült az asztalhoz.
– Mindannyiunknak nehéz megszokni ezt a helyzetet.
– Sajnálom, Constance! – guggolt le mellé a férfi, mintha térden állva kérne bocsánatot, úgy nézett fel rá.
– Mit sajnál? – kérdezett vissza furcsa, hitetlenkedő mosollyal. Thomas mindig is az udvariasság szobra volt, ami kedvessé, és olykor nevetségessé tette mások szemében.
– Sajnálom, hogy ilyen körülmények közt kell élnie. Tudom, hogy nem szívesen van itt…
– Isten olykor olyan feladatokat bíz ránk, melyet nem kíván egyetlen porcikánk sem, de attól még nem bújhatunk ki alóla…
– De mégis…
– Nincs semmi baj, tökéletesen jól vagyok. Remélem, hogy nem tart túl sokáig ez a helyzet, de addig is mindent elkövetek, hogy a lehető legjobban helyt álljak.
– Tudom, Constance. Csodálatos munkát végez. Önhöz méltatlan munkát…
– Amikor a férjem meghalt, meghalt a világ, ami nekem rendeltetett. Csupán önöknek köszönhettem, hogy új világot, és új lehetőségeket kaptam. Nincs jogom elégedetlennek lenni.
– Ennek akkor sem lenne szabad így lennie.
– Ebben egyetértünk – bólintott az asszony. – Ennek a kislánynak nem lenne szabad itt lennie. El kellene vinnie őt innen Thomas.
– Nem tehetem. – sóhajtott lemondóan. – Ez nem a mi döntésünk.

                                                                      

3

– A nejem még egyszer az elnézésüket kéri. Felettébb fájlalja, hogy nem lehetett jobb vendéglátó, de…
– Ugyan! Az ő állapotában igazán érthető, hogy visszavonult!
– Sőt! Csoda, hogy eddig bírta!
– Higgyék el, igazán nagy örömére szolgált ez a kis ismerkedési vacsora!
Hogy hitték-e vagy sem, nem is számított. Thomas Downfield kellő modorossággal kimentette a feleségét, aki el nem ítélhető módon, és nem feltűnően korán távozott a társaságból. Mindenki elégedett lehetett. És, hogy az is volt-e, az úri körökben a legkevésbé sem számított.
Persze ezúttal nem volt úri a társaság, de Thomas éppen úgy viselkedett, mintha  valami főnemesi klub tagjai ülték volna körül a szegényes, kopott szélű asztalkát.

Tudta, hogy vendégei azt latolgatják, pontosan ki is lehet, és jó eséllyel azt is, mennyi pénze van. Céljai közé tartozott az igazság gondos elfedése, de tisztában volt vele, hogy bármit tesz is, muszáj lesz néhány morzsát löknie eléjük, különben sokkal, de sokkal rosszabb dolog történhet a lelepleződésnél. Találgatni kezdenek.

És bár Thomas jóval kevésbé ismerte az egyszerű, vidéki emberek észjárását, mint a saját „fajtájabeliekét”, az emberi természetet mégis elég jól ahhoz, hogy tudja, a céltalan spekulációk csak  bajt hoznának a fejükre.

– Most, hogy a hölgyek visszavonultak, talán önt nem rémíti meg, ha megemlítem, hogy szerencsésebb lenne, ha elköltöznének.
A tanár szavaira mintha kővé dermedtek volna a vacsorázók.
Az elöljáró kezében megállt a villa, szemei elkerekedtek, és mint aki nem kap levegőt, vörösödni kezdett.

A tiszteletes elsápadt, talán hogy ellensúlyozza a mellette ülő színeváltozását, talán mert tudta, őt veszik majd elő barátja viselkedésért.
A doktor a házigazdát fürkészte, aki rezzenéstelen arccal kortyolt a borból, míg öccse széles vigyorral hajolt közelebb.
– Jó is, hogy említi, Mr. Mayers, ezekből a falusiakból olyan nehéz kihúzni az igazat… folyton csak pletykálnak, de amikor az ember a konkrétumok után érdeklődik….

– Fejezzék be, uraim! – szólt ellentmondást nem tűrően Henson, és remegő kézzel legyintett. – Ez csak üres szóbeszéd! Ostoba babona!

– Babona?! – kelt ki magából a tanár, de az orvos halk szavai elvágták további méltatlankodását.
– Lehet, hogy csak ostoba babona, de te is jó messzire küldted innen a lányod, amint megtudtad, hogy várandós…

A döbbent csendben az elöljáró levegő után kapkodott.

– A férje… a férjének másutt volt háza… természetes, hogy odaköltöztek!

Egyikről a másikra nézett, majd pillantása Downfielden állapodott meg, és szinte könyörgő hangon csak neki címezte a szavait.
– Kérem, drága uram… ne hallgasson az efféle ostobaságra!

Thomasra úgy tűnt a legkevésbé sincs hatással asztaltársainak felindult állapota. Teljes nyugalommal ült a székén, és lassan hordozta végig a tekintetét a többieken.

– Talán tényleg nem több mint szóbeszéd. Talán alaptalan, ostoba babona… de egy érdekes történet a vacsora végén csak javítja a hangulatot, nemde?

Chanuncy helyeslő vigyorral bólogatott, Henson elöljáró viszont megsemmisülve roskadt magába. Vége… pedig olyan nagy tervei voltak, már szinte előre látta, mennyi mindenhez jut hozzá Downfield által… de biztos volt benne, hogy ha Mayers elmond mindent, az uracska fogja a családját, és sajnos a pénzét, és sosem hallanak felőle többé.

– El kell menniük – ismételte meg Mr. Mayers és ezúttal a hangjába vegyült némi furcsa, vészjósló csengés, mintha tudta volna, hogy most olyan esélyt kapott, mellyel mindenképpen élnie kell. – Itt nem maradhat életben a családja! Ezt a falut elátkozták…

– Elátkozták, ugyanmár…! – próbálkozott az elöljáró, de Chauncy belefojtotta a szót lelkesedésével.
– Nem hiszek az átkokban! De nagyon érdekesek a köréjük font legendák…!

– Legendák?! Az itt élők mind ebben élnek! Nem fiam! Ez nem legenda! Ezek tragédiák, amiknek nem tudjuk az okát! – fakadt ki a tiszteletes.

– Tizenkét  éve nem született gyermek a faluban! – bökte ki végül a tanár.
– Ezt… ezt hogy érti? – hajolt közelebb a fiatalabb Downfield.

– A várandós asszonyok mind elvetélnek, vagy meghalnak. Baleset éri őket, vagy egyszerűen reggel nem kelnek fel… Ha mégis megélik, akkor sokan a szülésbe, vagy a gyermekágyba pusztulnak bele, és a csecsemő sem húzza tovább egyetlen hónapnál! Soha! A tizenkét  év alatt számtalan apró sír került a temetőbe… Mostanra a fiatalok inkább elhagyják a falut, mielőtt családot alapítanának… Lassan megszűnik ez a település…

– Én nem hiszek az átkokban – mondta halkan Thomas, és lassan mindenki poharába töltött. – Nem lehetséges, hogy valamiféle természetes oka van?

– Nem valószínű – szólalt meg most a doktor, aki eddig igyekezett kimaradni az egész társalgásból. – Volt, akit baleset ért, mások megbetegedtek a hideg téltől, megint mások egyszerűen elvetéltek… nem sok hasonlóság volt az esetek közt… és…  ez maga a pokol…

– A pokol? Hogy érti ezt?

– Az én feleségem is meghalt, fiatalúr… a gyermekünkkel együtt… Sarah…

Még a máskor érzéketlen Chauncy is érzete, hogy most jobb nem kimondania, amit gondol. Lopva Thomasra pillantott, hátha leolvashatja az arcáról, mit érez. Mert lehetetlennek tartotta, hogy ne érezzen semmit egy ilyen helyzetben. Halott csecsemők és anyák…

– Ha jól emlékszem – tette hozzá a tiszteletes – ő volt a második. Sarah Hirshen… Előtte pedig Millerék babája… Ennek már tizenkét  éve… és az óta egyetlen gyermek sem élte túl… nincs ember a faluban, aki ne temetett volna el valakit…

– Akkor magának nem sok munkája van – vigyorodott el Chauncy a tanárra nézve.
A férfi szeme felvillant, de visszafogta magát, és inkább Thomas felé fordult.

– Menjenek el innen! Ne tegye kockára a családja életét!

Thomas arcán semmiféle érzelem nem futott át. Talán ha teheti, változtat a dolgokon. Talán… ha lett volna választása ebben a kérdésben, felpakolja a fiatal, és bájos asszonykát, és elviszi valahová, ahol biztonságban lehet. Talán, ha nem kötötték volna gúzsba a kezét a körülmények, talán, ha nem mások hozzák a mindent meghatározó döntéseket, talán, ha nem úgy nevelik születése óta, hogy az érzelmeket elkerülje… Talán… de ő sem volt benne bizonyos. Túlságosan racionális elme volt ahhoz, hogy ennyi talán mögé pillantson. Egyszerűen maradnia kellet, és választása nem lévén, nem is törődött a fiktív lehetőségekkel.

– Sajnos bizonyos körülmények arra kényszerítenek, hogy maradjunk. Bármi lesz is…

A néhány pillanatnyi, hosszúnak tűnő csendben csupán egyetlen ember feszültsége csökkent. Az elöljáróé. Visszanyerte hatalmi pozícióját, és reménybeli tervei is új köntöst kaptak. Ha Downfield nem mehet el, az még inkább az ő malmára hajtja a vizet! Úgy tűnik, ezúttal szerencséje volt, és egy rosszul indult beszélgetés végére végül mindent megváltoztató információkhoz jutott. Downfielddel, és a pénzével nagyot léphet előre! Talán nagyobbat, mint eddig remélte.

– Mindazonáltal – tette hozzá Thomas poharában a bor különös csillogását figyelve – én változatlanul nem hiszek a babonákban, és átkokban. Ha kellően vigyázok a feleségemre, semmi baja nem történhet…
– Ebben én nem vagyok olyan biztos… – kezdte volna Mayers, de végül mégsem folytatta.

Megfelelő érzéke volt hozzá, hogy ráérezzen, mikor van értelme küzdeni, és mikor kell visszavonulni. Jól értett az emberekhez. Jobban, mint amennyire egy átlagos tanár. Sőt! Jobban, mint akár maga az elöljáró…
– Mindenben a segítségére leszek, ezt megígérhetem! – mondta Dr. Hirshen csendesen.

– Én pedig imádkozni fogok önökért! – sóhajtott a tiszteletes, és úgy tekintett házgazdájukra, mintha máris a temetés ügyében kereste volna fel…

Chauncy becsukta az ajtót, majd visszasétált az asztalhoz, és leült Thomasszal szemben.

– Nos?
– Nos mi?
– Hasznosnak bizonyult az este?

Downfield az ifjúra nézett, és megvonta a vállát.
– Ha arra gondolsz, hogy most már egészen bizonyos vagyok benne, hogy soha, semmilyen körülmények közt nem engednélek úri társaságba, akkor feltétlenül!

– Igazán nagyon mókás… – vigyorgott Chauncy, láthatóan a legkevésbé sem törte le a kritika. – Azt hiszem, ez a veszély mostanában nem fenyeget bennünket!

Thomas elgondolkodva támasztotta meg a fejét kézfején.

– Átok… persze tudom, hogy a falusiak könnyen esnek a babonák és hiedelmek csapdájába, azt is, hogy a tanulatlan elme ilyesmivel keres magyarázatot, ha egyértelműt nem talál, de mégis… átok?! Te hallottál valami hasznosat?

– Nem sok olyat, ami ma nem hangzott el.
Chauncy meglepően komolynak tűnt, ezúttal mintha egészen másvalaki ült volna Thomasszal szemben, nem az estéit számlálatlanul a kocsmában töltő, bolondozó ifjú.
– Vannak néhányan, akik úgy vélik, ahogyan te is… hogy ez nem ördög műve. Hogy ezt egy ember teszi, de ezek kevesen vannak. A legtöbben átokról suttognak. De sosem mondják el az eredetét. Pedig minden átok-legenda alapja, hogy ki, és miért mondta ki… Minden mesének ezzel kellene kezdődnie, nem?
A férfi felvonta a szemöldökét, majd megadóan bólintott.
– Ebben van igazság.
– De erről nem beszélnek. Soha. Egyetlen egyszer említett valaki egy nevet, Malloy. Ilyen nevű ember nincs a faluban, úgy tudom. Amikor a kovács kinyögte, a többiek rögtön lepisszegték.

– Arra gondolsz, amire én?
– Szerintem igen. Ha tizenkét  éve történt itt valami, akkor a részesei még élnek. Mi van, ha a falusiak mind benne vannak? Mi van, ha megölték ezt a fickót valami okból, úgy hogy kínjában átkozódott… Ha mind a részesei voltak, nem csoda, hogy titkolni akarják…

– Lincselés?

– Talán… vagy emberáldozat.
– Túl sokat spekulálsz – sóhajtott Downfield. – A tényekre kellene koncentrálnod.

Chauncy pimasz képén ismét megjelent a jól ismert, kihívó vigyor.

– Ha akarod, iszogathatok még egy kicsit a kováccsal. Nem jelent problémát…

                                           

4.

Giselle idegesen járkált fel-alá a kezét tördelve, és a keszkenőjét tépegetve.

Thomas meglepetését csak enyhén felhúzott szemöldöke jelezte, ahogy leereszkedett a székbe.
– Hallgatom, kedvesem. Beszélni kívánt velem!

– Igen… Thomas… mi… séta közben többször is a temető felé jártunk.

Downfield szemében egy pillanatra mintha megcsillant volna valami, de a nő túlságosan feszült volt ahhoz, hogy észrevegyen egy ilyen tűnő árnyat.

– Tele van gyermeksírokkal, Thomas! El sem tudja képzelni, milyen szívfacsaró látvány!
A férfi elgondolkodva emelte fel a tekintetét.
– Talán nem kellene arra sétálnia. Nem tesz jót magának, drágám!

– Hol máshol sétálhatnék? Egyetlen utca van, és az egyik vége az erdőbe, a másik a temetőbe vezet… A kocsmába mégsem mehetek… és senkit nem ismerek itt…
– Igaza van… de lássa be…
– Ráadásul Constance asszony valamiért kedveli a sírokat. Képzelje, hosszú percekig képes elmélkedni egy faragáson, vagy egy sírfeliraton! Kifejezetten érdekesnek tartja a neveket és az évszámokat is! Morbid, és ijesztő, ahogy szinte feltérképezi őket… mostanra biztosan ismeri már az összes családfát…

– Rendben van, Giselle, ezentúl Dorothy-val sétál majd…

– Thomas, ez nem megoldás!

A férfi értetlenül nézett az ifjú asszonyra. Arca kipirult, néhány hajtincse kiszabadult az egyszerű kontyból, és a kétségbeesés olyan csillogóvá tette a szemeit, mintha lázas volna.

– Félek!

A férfi felsóhajtott, és elfordította a tekintetét. Nem mondhatta, hogy nincs rá semmi oka, mert ő maga is tartott mindattól, ami következhet. Nem hazudhatta azt, hogy csak boldogság vár majd rá, mert szinte biztos volt benne, hogy ez nem igaz. Az egyetlen, ami megnyugtatta, hogy tudta, nincs igazán választásuk. Ezzel jócskán csökkent a vállát nyomó felelősség érzete.

– A gondolat, hogy az én gyermekem is itt fekszik majd… hogy ebben a földben… idegenek közt…
Giselle szeméből könnyek buggyantak elő, és gördültek le kivörösödött arcán, újabb, és újabb, hiába próbálta visszatartani őket, hiába meredt a férfira reményt, és megoldást várva.

Thomas felállt, a nő elé lépett, és megfogva mindkét kezét a szemébe nézett.

– Figyeljen rám, kedvesem! A döntés most egyedül önön múlik! Ha azt mondja, hogy nem akar itt maradni, én megértem! Megszervezem az útját, és még ma este távozhat innen! Ön az egyetlen, akinek joga van meghozni ezt a döntést… és ön az egyetlen, aki tudja, hogy melyik választásával mit kockáztat! Fontolja meg, amit most mondok… A jövője csakis a maga kezében van. Alázatos szolgájaként segíteni fogom a döntését, de a választásával, és annak minden következményével egyedül önnek kell együtt élnie drágám! És bárhogy is döntsön, az hatással lesz mindenkire a környezetében!

Finom mozdulattal letörölte a nő könnyeit, majd közelebb húzta, és homlokon csókolta.
– Döntse el, mit akar! Én pedig megteszem, amit kér!

Ezzel elengedte, és kisétált a szobából.
Giselle tehetetlenül nézte a becsukódó ajtót. Legszívesebben üvöltött volna. A férfi után rohant volna, azt kiabálva, hogy döntsön helyette! Hogy mondja meg, mi a helyes, hogy mutassa meg, mi a jó… de nem tehette. Tudta, hogy Thomasnak igaza van. A szíve alatt fejlődő magzat egyedül őhozzá van kötve. A sorsáért csakis ő felel, nem az apja, nem idegenek, csakis egyedül ő… Talán ez az anyaság? Talán azt jelenti, hogy most már sosem szabadul a félelemtől?!
Leroskadt a székre, és kibámult az ablakon. A sáros földút feketén, és vészjóslóan kanyarodott el az ablak alatt. A kerekek véste sebhelyekkel terhes út pedig csakis egyfelé vezetett.
Hulló könnyein át egyre halványabban látta a távoli erdő körvonalait, és a szomszédos házakat. Nem bánta. Gondolni sem akart rájuk.
Hiányzott London, és a zsúfoltsága, a ragyogó dámák, és pozőr urak világa, a konflisok kényelme, a paták csattogó hangja a kövezeten… Visszakaphatja még azt az életet? És ha igen, vajon milyen áron?

– Nem jöhet be! Azonnal menjen ki, Thomas!

Constance erővel tolta vissza a folyosóra. Egy pillanatig egymás szemébe néztek, hang nélküli vádak, ki nem mondott bocsánatkérés, és meg nem történt feloldozás… és újabb vádak… A fájdalom szikrái szinte égővé tették a nő pillantását, és kínzóan forróvá a vérszaggal terhes levegőt. Odabentről fájdalmas ordítás hangzott fel, az asszony pedig visszahúzódott, és becsapta az ajtót a férfi orra előtt.
A világ, mely most a sötét folyosóra szűkült, mozdulatlanságba dermedt. Csak a bentről kiszűrődő hangok jelezték az életet. A halált ígérő, kín teli életet…
Chauncy végül megmozdult, és Thomas vállára tette a kezét.
– Nem a te hibád…

A férfi mintha révületből tért volna magához, megrázkódott.

– Az eszem tudja. De azt hiszem, sosem bocsátok meg magamnak…

– Thomas… – a fiú most mintha egy másik ember lett volna, még a hangja is ismeretlenül csengett a félhomályban – Vannak előre megírt sorsok, melyen nem változtathatunk. És vannak olyan döntések, melyekre nincs befolyásunk…

– Egy jobb világban ez a gyermek élhetett volna!

– Egy jobb világban sok minden másként van… de ne feledd, hogy a világot nekünk magunknak kell jobbá formálnunk… Hányszor hallottam már ezt tőled…?!

Az ajtón túl elhalt a kiabálás, és csak halk sírás szűrődött ki.

– Két héttel ezelőtt, Giselle nagyon közel állt hozzá, hogy hazautazzon.
Az ifjú döbbenten nézett bátyjára.
– El akart menni?
– Talán. Mindenesetre megfordult a fejében.
– Te tartottad itt?
Bár félt feltenni a kérdést, és nem akarta a választ hallani, mégis muszáj volt. Nem önmaga miatt. Thomas lelki békéje végett.

– Nem. Azt hiszem, örültem volna, ha elmegy. De végül maradt… Talán ha akkor…

– Lordom… Kérlek, értsd meg, hogy te itt semmit nem tehettél!
A nyíló ajtón Constance lépett ki. Ölében véres ágyneműt tartott, és nem nézett a két férfi szemébe.
– Jobb lenne, ha elmennének innen – mondta csendesen, és lesietett a lépcsőn.

– Sajnálom – mondta a doktor, hangjában mélységes fájdalom csendült. – Túlságosan kicsi volt még, túlságosan gyenge… Tudom, hogy mit érez…

Thomas Downfield nem felelt. Mereven bámult maga elé, mint azok, akik rettentő energiákkal küzdve önmaguk ellen megpróbálják érzéseiket egy márványkemény álarc mögött tartani.

A szoba sarkában, akár egy halálos, fekete, vádló árny, ott állt Constance asszony, és szótlanul figyelte a férfit.
– De a felesége még életben van, Downfield! Erre gondoljon! Még születhet másik gyermekük…

Igen. Ő aztán pontosan tudta, mit érezhet a férfi. Bár tizenkét  év telt el az óta, nem volt nap, hogy ne érezte volna ugyanazt a rémült kétségbeesést, azt a kínzó fájdalmat, amit azon az éjjelen. Vagy amit az óta számtalanszor… Az évek alatt nem lett jobb, csak rosszabb, és rosszabb, valahányszor újra megtörtént. Ha egy asszony, vagy egy újszülött szemét fogta le, éppen úgy remegett a korábban sebészien biztos kéz, mint azon az éjjelen, amikor a saját családja vérétől volt mocskos…

Kegyetlen tréfa… kegyetlen átok!

Sarah, és a kis John mintha szándékosan kísértenék ezekben a pillanatokban. Mintha nem lenne elég a fájdalom önmagában, újra kell élnie minden alkalommal! Újra… újra… újra…

Dorothy szeméből néhány könnycsepp gördült ki, és Chauncy átkarolva a vállát, magához húzta. Máskor nem állta volna meg, hogy pimasz megjegyzést tegyen, vagy keze mintegy véletlen, végigsimítson a lány vállán, karján, kézfején, még akkor sem, ha pontosan tudta, hogy ez nem több ártatlan játéknál, és semmi esélye, hogy valaha is a szépséges ifjú teremtés kegyeibe férkőzzék… De ilyen volt. Talán nem is a flörtöt, az érintést, a vágyat élvezte, inkább a játékot, a felháborodást, a méltatlankodó hangot, és a csattanó pofont, azt, hogy bosszanthat, és ingerelhet. De most nem. Ez nem volt alkalmas pillanat. Döbbenten tapasztalta, hogy jelenleg ő a legerősebb. Thomas a mindig szilárd bástya megingott, és ezúttal a falakon volt a sor, hogy állva tartsák.

Felpattant, ahogy nyílt az ajtó, és ő sietett a belépők elé.

A tiszteletes és az elöljáró levett kalappal, sajnálkozva léptek be, és megálltak az asztal előtt.

– Fogadja részvétünket, Mr. Downfield!

Thomas lassan felemelte a tekintetét, de mintha továbbra is valahová a messzeségbe bámult volna.

– Rettenetesen sajnálom, ami történt…

5.

Thomas Downfield tökéletesen tudta, hogy eljött a pillanat, ami mindent megváltoztat. Giselle előtt állt, kezét a kezébe vette, és óvatosan megcsókolta.

– Nem állítom, hogy könnyű elfogadnom a döntését – mondta, még egyszer, utoljára a szemébe nézve, azon a megnyugtató, és semmihez nem hasonlítható hangon, ami a nőt átsegítette az elmúlt hónapokon – de megígértem önnek, kedvesem, hogy tiszteletben tartom. Vigyázzon magára!

– Ön is, Thomas!
Az asszony lábujjhegyre emelkedett, és futólag megcsókolta a férfi arcát, majd hagyta, hogy a kocsira segítsék. Ahogy leült, lehunyta a szemét. Tudta, hogy nem szabad visszanéznie, tudta, hogyha kitekint az ablakon, akkor lelkének sokkal nagyobb darabját hagyja itt, mint ami nélkül még élhet… így minden erejét összeszedve leginkább arra koncentrált, hogy fel se nézzen.

Az ostor csattant, és a kocsit húzó lovak megindultak, Thomas Downfield pedig a sáros földút közepén maradt a szemerkélő esőben.

– Sajnálom – mondta egy hang mögötte. – Három gyereket, és két asszonyt temettem el, mire feladtam.
Thomas megfordult, és a kovácsra nézett. Üres, kiábrándult tekintetében nem volt hely többé a reménynek, vagy a vágynak. És Downfield most döbbent csak rá, hogy a falu minden tekintete ilyen! Hirtelen ijesztővé, és zavarossá vált minden, benne pedig lángra kapott egy eddig gondosan elfedett érzés.

– Igen – lépett mellé Henson, és a vállára csapott barátilag – Mind szívből sajnáljuk!

– Sajnálják?! Sajnálják?! Sajnálják, hogy meghalt egy ártatlan gyermek? Vagy a másik százat?! Sajnálják?! Miféle szörnyeteg képes ilyen átkot mondani?! És miféle oka lehet rá?!

Chauncy a bátyja felé indult, hogy csitítsa, az egyre töpörödő falu lakói kíváncsi szánakozással mind többen dugták elő a fejüket a hangzavarra.

– Sajnálják?! Mit sajnálnak?! Maguk tehetnek róla?

– Thomas, én… úgy értettem…
– Hogy értette?! A maga gyereke él, ha jól tudom! Hogyan tudna akkor szívből sajnálni?!
A tiszteletes sietve érkezett a parókia felől. Valószínűleg nem először látott már hasonlót, még ha az utóbbi években egyre ritkább, és ritkább is volt.
Az emberek lassan vesztették el a hitüket… és még az után is előfordultak néha véletlen terhességek. A vége felé azonban mindenki inkább menekült. Senki nem akart kockáztatni. Senki nem akart többé ölben vihető koporsót temetni.

– Esküszöm, hogy megtalálom azt, aki felelős ezért!
– Thomas, gyere be a házba! – karolt belé Chauncy, miközben döbbenten figyelte az eddig sosem látott átalakulást. Soha egyetlen pillanatig sem gondolta, hogy a másik képes lehet ilyen érzelmekre. Ez egyszerre volt döbbenetes, és ijesztő… Miféle indulatok lappanghattak még a jól ismertnek hitt ember lelkében, ha képes ilyen elképesztő, és heves reakciókra? – Gyere! Gyere be!

– Esküszöm, hogy kiderítem, mi folyik itt!

Még valamire esküdött, de azt már nem hallották a mögötte becsukódó ajtótól.
Az elöljáró, a tiszteletes, és néhány polgár szorongva nézett össze.

– Na… megbánta már, Henson, hogy nem küldte haza őket?! Vagy így is megérte?

A halk kopogásra azonnal kinyílt az ajtó. John Mayers lehajtott fejjel lépett a ház sötét alsó terébe. Thomas Downfield az asztalnál ült, előtte néhány szál gyertya. A kinti sötétedés egyre erősödő homály-varázsa ellen vajmi kevés…
Az idősebb hölgy mellette ült, a fiatal lány pedig a szoba sarkában, egy ládán. Az ifjabbik fivér betessékelte a tanárt, és az asztal felé mutatott.
– Jó estét uraim… hölgyeim…. fogadják legmélyebb részvétem…

– Mr. Mayers… a bátyám azért kérte, hogy fáradjon ide, mert a fejébe vette, hogy megkeresi a felelőst.

A tanár arcán mintha árny futott volna végig, ahogy közelebb lépett, és megállt az asztal előtt. Nem ült le. A férfit nézte, és azt latolgatta, vajon milyen következményekkel járna, ha kimondaná, amit gondol. Hogy egyetlen felelős van, és az maga Downfield, aki a falu, és az ő figyelmeztetését semmibe véve, itt maradt… hogy nem hallgatva a szép szóra, és a jót akarókra egyedül ő volt, aki veszélybe sodorta a családját, és csakis rajta múlt, hogy a dolgok így alakultak… De tudta, hogy vannak pillanatok, amikor az ember jobb, ha megtartja magának a véleményét. És ezt a pillanatot ilyennek ítélte.

– Kérem, foglaljon helyet!

– El kellett volna menniük. És még mindig azt mondom, hogy el kellene. Downfield, figyeljen rám! Tudom, hogy mennyit veszített, ne veszítsen még többet! Menjen a bájos asszonykája után, és vigye el valahová máshová! Ha muszáj, válasszon egy másik ehhez hasonló falut, van belőlük elég! De ne maradjon itt!

– Előbb meg akarom találni azt, aki ezt az egészet okozta…

– Térjen észre, ember! Ez egy átok! Varázslat! Egy gonosz szellem! Hogy akar ellene harcolni?! Nem… Menjenek el! És próbáljanak meg normális életet élni!

Sarkon fordult, és az ajtó felé indult, de Thomas felemelkedett, és utána kiáltott.
– Álljon meg Mayers!
A tanár döbbenten visszafordult.

– Nem hiszek az átkokban!
– Pedig jobban tenné…

– Segítenie kell!

Visszalépett egyet az asztal felé, és dühösen fújva intett.
– Maga megőrült, Downfield! Nem tehet semmit! Érti? Semmit!

– Talán mégis…

– Nem képes rá, ember, fogja fel! Ilyen erők ellen nem harcolhat!

Thomas arcán különös, szinte mosolyszerű elégedettség jelent meg. Mayers visszahőkölt. Ez a férfi tényleg megbolondult… Persze nem csoda, amilyen veszteségek érték, de…
– Én igen! Mi igen!

Furcsa, rég nem tapasztalt érzés telepedett a tanárra. Ilyet nem érez az ember a néhány gyermek előtt egyszeregyet tanítva. Sőt… ilyet az egyszerű emberek soha nem érezhetnek!

– John Mayers! Igazolja magát előttünk!

Döbbenten meredt a vendéglátóra, aki most ellépett az asztaltól, és tett néhány lépést felé. Közben mellényzsebéből előhúzta láncon csüngő óráját, felpattintotta a hátlapját, és a tanár felé mutatta a rubintköves szerkezetet.

Egy pillanattal később az idősebb hölgy ruhája alól előhúzta zárható medálját, Chauncy egy a ruhaujj rejtekében, a csuklójára erősített kisebb rugós szerkezetbe rejtve fedte fel a rubint, és a sarok sötétjéből előlépő lány, a vállán egy hatalmas, elefántölő puskával szintén meglengetett egy fogaskerekeket mintázó kisebb tárgyat, ami talán szintén egy furcsa medalion lehetett.

– A… Rendtől jöttek?! – kérdezte döbbenten, majd észbe kapva ő is előhúzta az óráját.
Az apró rubint a fedlapot díszítette, és az átlagos szemnek nem volt több mint egy átlagos, aprócska vörös kő két másik közt.
Az avatott szemnek azonban jel volt. Eltéveszthetetlen bizonyosság.

– Istenem, már azt hittem, nem vették komolyan a jelentésemet!

– A londoni rendházból jöttünk – mondta egészen más hangon a házigazda – most már hajlandó leülni?

John Mayers zavartan bólintott. Szinte magához sem tért a döbbenettől, az izgatottságtól, és a rejtett örömtől.

– Londonból?
– A felettesei úgy vélték, hogy ezúttal nem árt a segítség… A nevem Francis George Thomas Baring.
– Baring? Lord Baring? A politikus Lord Northbrook örököse?

A férfi úgy bólintott, mintha mit sem számítana, hogy főnemes.

– A hölgyek Lady Constance Abigale Bexley, és Dorothea Evans, az a furcsa úr pedig Chauncy Warwick. Azt ne tőlünk kérdezze, hogy miért kérték a londoni részleg segítségét, de itt vagyunk. És minthogy ön tette a jelentést, talán az lenne a legcélszerűbb, ha elmondaná, amit tud.

John Mayers lassan kezdett magához térni. Úgy érezte, mintha évekig tartó sötétből érne ismét fényre, mintha lassan olvadna fel börtönének jéggé fagyott ajtaja.
Letelepedett az asztalhoz, de valahogy sokkal kevésbé tűnt közvetlennek Lord Baringgel, mint korábban Downfielddel. Talán a nemesi származás, vagy a londoni rendház körül keringő pletykák tették, de mintha nem is társak, hanem felettesek ültették volna az asztalukhoz.

– Öt évvel ezelőtt vonultam vissza, és váltam figyelővé. Akkor kaptam a tanári állást a szomszédos faluban. Őszintén szólva, azt hittem, hogy soha többé nem lesz részem semmi szokatlanban…

John Mayers egy pillanatra nosztalgiát érzett életének előző, elmúlt szakasza iránt. Kiöregedett, ez kétségtelen. A démonvadászat a fiatalok kiváltsága. Nem mintha olyan öreg lett volna harmincöt évével, az ő korában még sokan aktív szolgálatot teljesítenek a vadászok közt. De mégis, a legutolsó bevetésén szerzett sérülése után többé nem volt elég gyors, és biztos. Választhatott, hogy milyen életet kíván élni, és ő hirtelen elhatározásból úgy döntött, megpróbálkozik az átlagossal. Nem szakíthatott a Renddel, ilyet nem is tett volna soha… de mindenki tudta, hogy léteznek olyan megoldások, amik már-már felérnek a teljes visszavonulással. Tanárrá válni egy kis faluban, ahol semmi nem történik, és a legérdekesebb esemény, ha a pék felesége a vadászra kacsint… nos, ez volt az egyik, ami a legtávolabb sodorhatott egy rendbéli vadászt korábbi életétől. Igen. A döntésnek komoly része volt egy ifjú hölgy, aki még csak nem is hallott soha a Fekete Fény Rendjéről, és akit John Mayers a legkevésbé sem akart bajba sodorni. A rend pedig, ahogy minden hasonló alkalommal, megadta a visszavonulni vágyó tagnak, amit kért.

Sosem bánta meg. A házassága boldog volt, és kiegyensúlyozott, az élete pedig bár egyszerű, és csendes, ugyanakkor éppen ezért békés, és biztonságos.

Most azonban felpezsdült a vére a rendtagok közelében, és mint a vadászok, ha új zsákmányt ígérő mezőkről hallanak, egész teste megtelt a régről oly jól ismert bizsergéssel, szíve a régi ritmusokkal. Felrémlettek előtte a harccal teli éjszakák, az alkuszegők üldözésének emlékei, és a tudat, hogy az emberekért harcolva, a békés álmok őreként, ő, a kis porszem, az egyébként senki John Mayers, ő komoly, és emlékezetes dolgokat vitt véghez. És ebben a pillanatban hiányzott ez az érzés, sőt, a hiánya elnyomta az otthon szeretetének édes örömét.

Egy utolsó csata!

Egy végső küzdelem, ahol az ártatlan emberiség páncélos lovagja lehet, védő hős, és bátor harcos! Igen! Micsoda fenséges, és csodás lezárása lehetne karrierjének!

– Tanárként kötelességem számon tartani, hogy a körzetben élő gyermekek mikor érik el a megfelelő kort. Feltűnt, hogy ebből a faluból egyáltalán nem érkeznek tanulók. Csak annyit mondtak, nincsenek. Így eljöttem, hogy magam nézzek körül. Összebarátkoztam a pappal, és elkezdtem a dolgok miértjét firtatni.

– És mire jutott?

– Mindenki mást mond, és mindenki mást gondol… Korábban élt itt egy vérfarkas család, de továbbálltak. Azt mondták, van valami az erdőben, ami kiszorítja őket.  Van önök közt látó?

Thomas Baring bólintott.
– Lady Bexley. És bizonyos dolgokat én is tudok érzékelni.
– És mire jutottak?

A hölgy csendes hangon szólalt meg.
– Csupán egyetlen nem emberi teremtményt láttam, amíg itt voltunk. Nem tudnám pontosan megmondani, nagyon közel áll az emberekhez, és nem láttam még efféle lényt. De ő az egyetlen…
A hölgy pontosan tudta, mit beszél. Míg nem csatlakozott a rendhez, csupán önuralmának, és rendkívüli szellemi erejének köszönhette, hogy senki nem vette észre különös képességét. Ritka tulajdonság átlátni az illúziókon, és cseppet sem kellemes. Főként, ha az ember gyermekként szörnynek látja a kertészt, akinek a bőre inkább hasonlít a fák kérgéhez, ujjai az ágakhoz, körmei a rügyekhez… vagy látja, ahogy a dadája hosszú, kígyószerű nyelvével megérinti az öccsét lefekvéskor, amitől az azonnal álomba szenderül… kevés gyermek olyan okos, és annyira higgadt, hogy tudja, jobb ezt titokban tartani, és annyira erős, hogy ne árulja el magát…

Lady Bexley azonban képes volt rá. És ha véletlenül nem egy rendtag veszi feleségül, talán örökké az ő kis titka marat volna e képesség.

– Ki az?
– Azt hiszem, az egyik favágó. Talán Peter a neve…

– Peter Mock?

Chauncy elvigyorodott, és megvonta a vállát.

– Aki sokat jár a kocsmába…

– Hallottam hírét, az ifjúúrnak – bólintott Mayer. – De így utólag megdöbbent…

– Nincs is jobb hely az információgyűjtésre. Néhány sör után sokaknak megered a nyelve.

– Sosem aggódott, hogy esetleg a túl sok alkohol hatására ön is elkotyog valamit?
Chauncy felnevetett.
– Nincs ember, aki az asztal alá inna… – majd még mindig nevetve hozzátette – Még az orvosaink sem értik. Adottság… de semmilyen hatással nincs rám az alkohol. Egyszerűen vízzé válik bennem!

Chauncy Warwick ritkán dicsekedhetett ezzel a képességgel. Főként, mert csak addig volt értékes, amíg titokban maradt. Bár az orvosokat ki nem állhatta, mégis élvezte, hogy a csodájára jártak „tehetségének”. Egyszer azt is kipróbálták, kiszárad-e ha csak tömény alkoholt iszik egy hétig. Semmi sem történt. Hogy honnan jött az adottság, azt senki nem tudta. De ténylegesen vízzé vált az alkohol a testében. Olykor azzal viccelt, hogy Jézus adománya. Aki borrá változtathatja a vizet, miért ne lehetne képes a fordítottjára is?!

– Így már értem… Tehát ön információkhoz jutott?

– Jóval kevesebbhez, mint reméltem. Egyszer említettek egy Malloy nevű fickót, akinek köze lehet az átokhoz, de ennél többre nem jutottam. Talán ha több időnk lett volna…

John tisztelettel tekintett végig a többieken.

– Ezt a történetet elmesélhetem. Bár nekem sem volt könnyű hozzájutnom. Az évek alatt, szép lassan egészen komoly barátság alakult ki köztem, és a tiszteletes közt. Végül elmesélte nekem Malloy történetét.

– Tippelek. Meglincselték? – vigyorgott Chauncy szokásos jókedvével.

– Valószínűleg érző lehetett, aki előre látott bizonyos történéseket, és ezáltal megtudott bizonyos dolgokat az emberekről. Egyre kevésbé nézték jó szemmel, végül boszorkánynak kiáltották ki.
– Volt valami alapja? – kérdezte a lány, miközben néhány különös fegyvert pakolt ki az asztalra.
John hallott róla, hogy a londoni rendház talán a legfelszereltebb mind közül, és hogy a tudományos részlegük messze túlszárnyal mindent – csakis a Rézváros tesz túl rajta. Nem emlékezett olyan esetre, hogy elégedetlen lett volna saját rendházának lehetőségeivel, akár fegyverről, akár orvosi ellátásról, vagy bármi másról legyen szó, mégis vonzották a pillantását, és elméjének kutató felét a felsorakoztatott tárgyak.

– A Rend által nem volt regisztrálva. Ha volt is valamiféle ereje, nem ismertük őt, nem hiszem, hogy valaha is összetűzésbe került volna akár a mi törvényeinkkel, akár az országéval. Szerintem nem lehetett több egy erős vérvonalú érzőnél, aki nem volt olyan szerencsés, mint ön, Chauncy, és kotyogott, amikor ivott. Talán valami olyasmit mondott el, amit nem kellett volna, és valami befolyásos embert megsértett, ezt már nem fogjuk megtudni… De végül a falu kivégezte, és elásta a tetemét valahol az erdőben, egy jelöletlen sírban. Állítólag átkokat szórt a falura, és a kipusztulásukról beszélt, azt mondta, nemsokára negyed annyian sem lesznek… és lám, ez beteljesült!
– Van bármi nyoma annak, hogy valóban egy átok, vagy valamiféle rontás okozná a borzalmakat?
– Nem találtam rá bizonyítékot. Ahogy az ellenkezőjére sem.

Thomas elgondolkodva felállt, és poharakat tett az asztalra.
– Bocsásson meg, hogy nem bizonyultam elég jó vendéglátónak. Ugye megkínálhatom?

Három társa nem tűnt meglepettnek, de Mayers nehezen tudta hová tenni az egészet. Éppen egy megbeszélés közepén… hogy juthatott a férfi eszébe…?! Ahogy töltött, mintha gépiesen cselekedett volna, mintha a gondolatai által elhagyott test átvedlett volna valódi nemesi vendéglátóvá. Az elméje azonban…

– A falu lakosságának nagy része valamiféle mágia hatása alatt áll – mondta végül Baring. – Szinte mind. Vannak köztük olyanok, aki erősebben, vannak, akik gyengébben kötődnek. De nem tudom, hogy mi a mágia forrása, vagy célja.

John Mayers csodálattal nézett rá. Ez a különös ember teljességgel meglepte. A legkevésbé sem látott át az álcáján, pedig valamiért érezte, hogy nem árnnyal, talán még csak nem is figyelővel van dolga. Thomas Baringben olyan erő rejlett, mely természetes módon rendelte alá a teljes csapatot, még őt, a kívülállót is. Kétség sem férhetett hozzá, hogy nem ok nélkül várja mindenki tőle a megoldást.

– A leginkább érintettek a bába, a doktor, a tiszteletes, az elöljáró, és a kocsmáros.  Rá kell jönnünk, hogy miféle mágia az, ami fogva tartja a falusiakat.

Dorothea felemelt, és megtöltött egy fegyvert.

– Szerintem látogassuk meg azt a favágót!

Szép, fiatal arcán kaján öröm csillant a gondolatra, hogy végre többet is tehet, mint a tányérok mosogatása.
Mayers meglepve nézett Baringre, aki bocsánatkérő, finom mosollyal intett.
– Nyugodjon meg, Miss Evans fiatal hevességében sem úgy értette, hogy minden ok, és felkészülés nélkül rajtaütünk valakin, akiről nem tudjuk, tett-e bármit, vagy, hogy mire is számítsunk tőle. Készüljetek!– mondta, és a két fiatal egyetlen intésére távozott.

– Tudja nagyon ifjak – mondta halvány, megbocsátó mosollyal a Lord. – És az ifjak néha szem elől tévesztik, hogy mennyivel nehezebb takarítani maguk után, mint alapvetően észrevétlenül dolgozni.
Mayers mosolyogva bólintott. Igen. Ő is volt fiatal. És bizony néha ő is okozott fejtörést a feletteseinek. Egy alkalommal csak úgy sikerült hazaűzniük egy démont, hogy a fél kocsma megsemmisült, és legalább harminc civil tanúja volt az esetnek. Nem volt könnyű mindegyikük emlékét megváltoztatni, se helyrehozni a károkat. A kocsma alapgerendái az óta is feketék abban a tengerparti kisvárosban az álcából gyújtott tűz miatt…

A második kopogtatás után is meglehetősen lassan nyílt ki az ajtó. A férfi megvakarta a szakállát, majd látható elégedetlenséggel a képén a jövevényekre mordult.

– Mit akarnak?

Lord Baring, vagy, ahogy Peter ismerte, Mr. Downfield most sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint a legutóbbi alkalommal, amikor látta. A mellette álló tanárral sosem váltott szót, nem is igen érdekelte, lévén túl messze élt tőle. Kissé odább, egy fának támaszkodva a fiatalabb Downfield a pisztolyával játszadozott, mint valami amerikai mutatványos. Látott ilyeneket, mielőtt ide jött volna, és pontosan tudta, hogy ha nem is kimondott, de egyértelmű fenyegetést jelent az ilyesmi. Ujjai az ajtó mögött az odatámasztott fejszét keresték.

– Tudja, kik vagyunk?

– Downfield, és az a tanár a szomszédból. Mit akarnak? – ismételte, mintha nem lenne biztos benne, hogy a férfiak hallották az imént a kérdést.

– A Fekete Fény Rendjétől jöttünk…

Peter Mock szeme elkerekedett, és egy pillanatra úgy érezte, mintha egy elefánt ült volna a mellkasára, kipréselve belőle az összes levegőt.
Hallotta már említeni a Rendet, igaz, csak egyszer, még messze innen. Egy hozzá hasonlóan nem emberi lény, egy vérfarkas menekült előlük, és pechére éppen tőle kért segítséget. De őt nem érdekelte semmi más, csupán önmaga, így egyszerűen elsétált. Másnap újra látta – darabokra tépve. A Rend példát statuál azokkal, akik megszegik a szabályokat… Ezt mondta… ki is mondta? Hirtelen nem jutott eszébe, csupán az, amit mondott. De a többi nem is volt fontos.

– Mit akarnak? – kérdezte ezúttal kissé más hangon, mintha ez tenné ki szókincsének nagy részét.

– Nem kell aggódnia – mondta Mayers, és mind arcára, mint hangjába visszatért a korábbi vadászlélek – Csupán beszélgetni jöttünk!

Mock meglendítette a fejszét, és Chauncy felé hajította, nyilván őt vélte a legveszedelmesebbnek hármuk közül. A két férfit az ajtóban félrelökte, és míg fiatal társuk lebukott, ő kivetette magát az ajtón, és az erdő felé iszkolt…

… volna…

Alig néhány méter után mintha láthatatlan láncok rántották volna vissza, és a következő pillanatban szinte mozdulatlanná dermedt. Hiába próbál szabadulni, mintha egy tömlöc falához bilincselték volna vasalt pántokkal.

A nő kacagva lépett ki a fák mögül.

– Ugye, milyen ügyes kis csapda? Nagyszerű mesterem, Lidérc Johnson találmánya!

Dorothea nagylelkűen dobálózott az érdemekkel, valójában az egyik mágus nagymesternek éppen annyi része volt a csapda kifejlesztésében, mint a fegyvergyártónak, de a lány valahogy efölött elnézően elsiklott.

– Most olyan vagy, mint egy kikötött kutya, azzal az apró különbséggel, hogy ebből a bilincsből csak akkor szabadulhatnál, ha a lelkedet kitépnéd a testedből… de tudjuk, az mivel járna! A láncokat csak az olyanok érzékelik, mint a Lord, akik látják a mágikus aktivitást… de hidd el, valószínűleg gyönyörű fénnyel, messze világít az éjszakában!

A lány hihetetlen lelkesen, szinte áradó örömmel a hangjában beszélt, ami rettentően dühítette Peter Mockot. Talán hibázott, amikor nem gondolt rá, hogy ezek többen is lehetnek, és biztosan hibázott volna akkor is, ha észreveszi a lányt, mert nem tartotta volna ellenfélnek… de ennek ellenére az egyetlen vágya az volt, hogy nekirontson, és kitekerje a nyakát, érezze, ahogy a csontja roppan az ujjai alatt, és ahogy az utolsó lélegzet kipréselődik kínlódó tüdejéből…

A három férfi közelebb lépett, és bármennyire szeretett volna, Mock valóban képtelen volt megmozdulni.

–  Most szépen elkísér minket a házamba – mondta Downfield, hangjában nem volt sem kérés, sem parancs. Egyszerű kijelentés volt. – Ha nem maga felelős a faluban történtekért, akkor nincs mitől tartania. Mi nem bántjuk. A Rend éppen annyira védi a magafajtát, ahogy minket…

Peter Mock egy szavát sem hitte. Látta, hogy annak idején mit tettek a menekülővel. Igaz, ez nem itt történt, ezen a földön, hanem Európa sokkal vadabb részein, de a Rend mindenütt egyforma. Idejöttek a házába, és megtámadták, most pedig bilincsben van!

Bárhogy is próbált azonban, nem tudott mozdulni, és nem volt más választása, mint tenni, amit mondanak. A lány elindult, és ő, ha akarta, ha nem, követnie kellett…

– Nem kell aggódnia – mondta Downfield halkan, mintha tartana tőle, hogy más is meghallja. – Nem látnak semmit, csak annyit, hogy együtt megyünk be…

Peter agyában lázas gondolatok zavaros kuszáságban kergették egymást. Ordíthatna… de ugyan ki segítene neki? És ha meg is ölnék ezeket az ő kedvéért, talán soha, senki nem jön rá, hogyan szabadulhat ki a láthatatlan láncokból… Nem is értenék… Bolondnak néznék…

De ha rá tudja venni őket, hogy feloldják a mágiát…

Az út a faluba sosem tűnt ennyire hosszúnak, és ennyire rövidnek.  Downfield a házába tessékelte, mint egy szívesen látott vendéget, majd bezáródott mögöttük az ajtó.

– Üljön le! – mondta Thomas ellentmondást nem tűrően, miközben lámpást gyújtott.

Peter engedelmeskedett. Vele szemben az idősebbik asszony ült, és ő érezte e belőle áradó mérhetetlen, megkövesedett fájdalmat. Nem a friss sebek vérző szaga, hanem a sokéves hegek göcsörtös rajzolata. Sosem múló emlékek, feledhetetlen veszteségek. Az ilyesmi mindig különleges izgalomba hozta, és ezt, vagy ehhez hasonlót érzett Downfielden is. A két fiatalból azonban hihetetlen, nyers, és áradó, csábítóan vad elégedettség áradt. Peter érezte, hogy minden érzéke eltelik vele.

A lány állított valamit a csapdán, mert a férfi könnyebbséget érzett. Mintha nehéz láncok súlyától szabadult volna, keze és lába újra könnyeddé vált. Óvatosan mozdult csak, nem akarta ismét elveszíteni újdonsült szabadságát.

– A Rend így bánik mindenkivel? – kérdezte, és közben konstatálta, hogy nyakáról még közel sem tűnt el a bilincs.

– Csak azokkal, akik a tagjaikra támadnak.

– Csak menekülni akartam.

– Igazat mond – mondta titokzatos pillantással az idősebbik nő.

– És volt rá valami oka?

– Mit akarnak tőlem? – dobta vissza a kérdést, és a két korosabb férfira nézett. Jogosan feltételezte, hogy egyikük a csoport vezetője.

Thomas leült vele szemben. Vékony, angolos arcára furcsa árnyakat festett a lobogó láng.

– Ki maga? Nem olyan, mint aki most veszítette el a családját…

– A nevem Thomas Baring. És ezek szerint maga képes érzékelni mások érzéseit.

– Igen… így is mondhatjuk…

– Mi a halálesetek miatt jöttünk ide. De ha bármikor olyan nem emberi lény nyomára bukkanunk, aki még nem lépett szövetségre a Renddel, kötelességünk hogy ismertessük vele a szabályokat.

Peter Mock furcsa grimaszt vágott.

– És mi történik azokkal, akik nem vágynak szövetségre?

– Nem sokat tud a Rendről, igaz?

– Talán túl sokat tudok róla, nem?
Lady Bexley elmosolyodott.

– Hazudik – jelentette ki egyszerűen.

Peter Mock arcáról eltűnt a magabiztosság, és döbbenten meredt az asszony szemébe. Ezek szerint nem blöffölhet…

– Akkor tehát…?

Downfield, alias Baring kényelmesen elhelyezkedett.

– A Rendet még Hitetlen Tamás alapította néhány évvel Krisztus halála után. Hitt benne, hogy ez egykori mesterének akarata, és hogy Isten egyformán szereti minden teremtményét, legyen az ember, állat, vagy bármely más fajta lény…

Peter egy pillanatra elámult, és észre sem vette, hogy érzései milyen egyértelműen kiülnek az arcára.

– A rend célja az volt, hogy éppen ezeket a lényeket, az embertől eltérőeket megóvja. És persze épp így az embereket, akik jobban járnak, ha semmit nem tudnak arról, mennyi minden él rajtuk kívül e csodás világon…
A másik arcán hitetlenség tükröződött, ugyanakkor valami más is, valami, aminek a léte elengedhetetlen volt a továbblépéshez… kíváncsiság.

– Sok más szervezettel ellentétben a rend célja nem a pusztítás, hanem az együttélés biztosítása. Egy olyan világ fenntartása, ahol mindenki békében megfér a másikkal.

– Békében? Mondják ezt azok, akik láncra vertek?!

Thomas engedékenyen elmosolyodott.

– Sajnálom, hogy rosszul indult a társalgásunk. De valljuk be, ebben nem csak nekünk volt komoly részünk, Mr. Mock, hanem önnek is!

– Megengedem – bólintott. – És most? Hogyan tovább?

– Ha elfogadja a Rend szabályait, az azzal jár, hogy be is kell tartania őket. Nem túl nehéz szabályok… csupán nem árthat az embereknek, ennyi az egész.

– Csak?

– És persze bármit is tesz, azt jobb, ha nem nyíltan csinálja. A célunk a világ másik felének lepel alatt tartása, és elvárjuk, hogy ez épp olyan fontos legyen a szövetségeseinknek, mint nekünk. Előfordulhat persze, hogy olykor a segítségét kérjük, de nem köteles igent mondani. Cserébe védelmet adunk…

– Védelmet? Mi ellen?

– Bármi ellen. Vadászok ellen, a Vatikán ellen, akár emberek ellen is, ha rászorul. Lehetősége lesz rá, hogy bármelyik rendháztól, vagy rendtagtól segítséget kérjen, ha igazolni tudja a szerződését velünk.

– Hogyan?

– Nos, ez már a mágusaink dolga… Az ő jelüket minden rendtag látja.

– Ha elfogadom – kezdte óvatosan Peter, és amennyire tudott, közelebb hajolt Baringhez – mi fog történni?

– Semmi. Éli az életét, ahogyan eddig. Ha szüksége lesz ránk, jövünk. Ha szükségünk lesz önre, keressük… ha lát valamit, ami a hatáskörünkbe tartozik, és jelenti felénk, azt persze megháláljuk…

– És a szerződésszegők? Vagy azok, akik nem hajlandóak felhagyni a korábbi tevékenységükkel? Mi van azokkal?

– Általában figyelmeztetjük őket… és ha nincs más választásunk, fellépünk ellenük.

– Vagyis megölik őket?

Egy pillanatra súlyos csend nehezedett a szobára.

– Nem minden esetben. Olykor. De ahhoz nagyon komoly bűnöket kell elkövetni…

– Mint tizenkét éven át nőket, és újszülötteket mészárolni?

Mielőtt választ kapott volna még közelebb hajolt, egészen addig, míg a láthatatlan lánc engedte.

– Tudja Baring, nem csak a maga asszonya ért ahhoz, hogy ki hazudik, és ki nem. Az érzelmek rezgései is igen jól megmutatják, ha valaki nem őszinte. Még egy olyan kifinomult, és edzett elménél is, mint maga… De azoknál, akik nem gyakorolták ilyen sokat a képmutatást, sokkal egyszerűbb dolgom van! Ültesse ide az egyik védencét, és utasítsa, hogy válaszoljon.

– Utasítania sem kell! – perdült oda a lány, és cseppet sem angolos jólneveltséggel felcsüccsent az asztal lapjára. Keresztbe tette a lábait, egészen köze ahhoz a ponthoz, ameddig a férfi éppen elért.

– Mit akar tudni? Hogy megölném-e a maga fajtát?

– Kezdetnek…

– Az attól függ, hogy mire képes, és mit kezd vele! El sem hinné, hány olyan barátom van, aki nem az emberek közül való! Azok, akiket a világon mindennél jobban szeretek, és akikért szó nélkül az életemet adnám, szintén nem emberek, vagy nem egészen azok! De hogy megbocsátunk-e egy csecsemőgyilkosnak?! –megvető grimasz futott át a lány arcán – A Rend ebben azt hiszem túlságosan is engedékeny… elnézik, amennyiben nem volt még tisztában a törvényekkel… de utána… utána szerencsére ilyen „apró” botlásokat nem engednek meg! Igen… kegyetlenül megtorolnánk a csecsemőgyilkosságokat!

– Tehát azt gondolják, hogy én vagyok a felelős?

Thomas rezzenéstelen arccal felelt.

– Nem.

Peter egészen másra számított, de ahogy érzékelte, a két fiatalt is meglepte az egyértelmű, és határozott válasz. Csak a tanár, és az asszony volt tisztában azzal, hogy mit fog hallani.

– Úgy tudom, hogy maga jóval az események kezdete után érkezett, és ha csak nincs alakváltó képessége is, akkor nem lehetett itt…
– Ennek ellenére itt vagyunk. És én láncokban vagyok…

A csoport vezetője bólintott.

– Mint már mondtam, csakis azért, mert ránk támadott. De azonnal megszabadulhat a láncoktól, ha biztossá válik, hogy nem veszélyes ránk nézve.

– Nem vagyok az…

Lady Bexley bólintott. Thomas intett, és a lány, bár kissé duzzogva feloldotta az utolsó zárat. Peter Mock az asszonyt nézte.
– Honnan tudja, hogy nem hazudok?
– Ahonnan maga is…

– Különleges adottság, nem igaz?

– Ahogy az is, hogy olyannak látom, amilyen, és nem olyannak, mint mások…

Peter arcán furcsa árny suhant át. Hát innen tudták… Soha nem is sejtette, hogy létezhet olyan ember, aki önnön valójában látja. Ebben a pillanatban döbbent rá, mennyi mindent nem tud még.

– Akkor tisztában vannak vele, hogy nem vagyok ember… de… azt is tudják, mi vagyok?!

A csoport tagjai meglepetten összenéztek. A kérdés úgy hangzott, mint valami kétségbeesett segélykérés.
– Anyám volt az egyetlen hozzám hasonló, akit ismertem. Soha nem találkoztam mással. Ő azt mondta, hogy démonok vagyunk, akiket azzal büntetett Isten, hogy csak mások életével összekapcsolódva élhessünk… Egy tanyán éltünk, mindenkitől távol, és csak akkor mentünk be a városba, ha ennünk kellett… A város valódi csemege… Igazi lakomaasztal! A burjánzó érzések töménytelen áradata…

Mock meglepetten elhallgatott. Fogalma sem volt róla, miért beszélt ennyit. Mint akit elragadott a nosztalgia, és hatalmába kerít egy furcsa érzés – „Ki kell mondani!”. Lady Bexleyre meredt, akinek mintha halványan megrebbent volna az ajka. Egy elfojtott mosoly? Csak nem egy újabb képesség? Valami, amivel ráveszi az embereket, hogy beszéljenek…

– Maga egy emotiofag… Egy érzelemfaló. Egyfajta asztrálvámpír… Mások érzelmei táplálják, és minél erősebbek, annál több energiát adnak, igaz?

– Igen! Igen!– visszhangozta döbbent lelkesedéssel.

– Így már érthető…
Thomas lassan bólintott.

– Maga tartja mágiája alatt a falu lakóit. Ők az étlap… A különleges fogásokhoz különösen erős kötelékkel kapcsolódik.

– Ez… gond?

– Nem. Amíg nem maga okozza a fájdalmukat, hogy jóllakhasson…

– Erre sosem volt szükségem. Éppen elég érzés van a világban… Vándoroltam. Itt csak azért telepedtem le, mert minden adott volt. Egyedül lehettem, annyira rejtve, amennyire csak akartam, mégis éppen elég táplálékom volt. De esküszöm, hogy nem én okoztam azt, ami miatt…

– Ezúttal Lady Bexley szavára sincs szükségem hozzá, hogy tudjam, igazat mond.

Baring sem találkozott még ilyen teremtménnyel, de hallott róluk. Legtöbbjük semmiféle gondot nem okoz az embernek, sőt, olykor képesek a túl heves érzelmek eltompítására is – persze csak az erősebb, idősebb, képzett egyedek. Ennek ellenére megvolt a veszélye a függőségnek. Volt már néhány köztük, akik hatalmas bajt okoztak azzal, hogy már nem elégítették ki vágyaikat az emberek egyszerű, hétköznapi érzései. Mint aki rákap a drogokra, egyre több, egyre erősebb kell a telítettséghez… De úgy tűnt Mock nemcsak, hogy közel nincs a veszélyes szinthez, de igen komoly önkontrollal is bír. Mintha természetes ösztöntől vezetve maradna távol a veszélytől.

– Viszont felmerül egy igen kellemetlen kérdés – mondta halkan Mayers, és ő is letelepedett az asztalhoz. – Ha Peter ártatlan, akkor ki tehet az eseményekről?

Chauncy elgondolkodva tette el a fegyverét.

– Lordom, nem tudnád különválasztani az emberekre ható mágiát? Hogy mi az, ami Petertől ered, és mi az, ami esetleg máshonnan?

A férfi megcsóválta a fejét.

– Nem. Sajnos ehhez egy mágiahasználó kellene. De… – nézett Mockra – talán leszűkíthetjük a kört! Ha jól láttam, a kedvenc csemegéi közé tartozik az elöljáró, a tiszteletes, a kocsmáros, a doktor, és a bába.

 A favágó kissé szégyenkezve bólintott.

– Mondja el, hogy kit mi bánt!

– Tessék?

– Mondja el nekünk, hogy milyen érzések kínozzák őket annyira, hogy ilyen erővel hassanak önre…

– Úgy véli, talán köztük lehet az elkövetőnk?

– Értem már, mit akar tőlem…

Chauncy töltött egy pohárka rövidet, és a vendég elé tolta.

– A tiszteletesnek hihetetlen mértékű bűntudata van. Azt hiszem, hagyott valakit meghalni…

– Malloy…

Peter szemében megcsillant valami különös fény.
– Igen… az átkot neki tulajdonítják! A tiszteletes ott volt, amikor megölték. Mind ott voltak. Vannak, akiket a legkevésbé sem zaklat fel az emlék, és vannak, akik még büszkék is rá… De a tiszteletes… ő félt. Rettegett. Olykor rémálmában még most is látja, kísérti őt Malloy halála, és retteg attól, hogy az átkot tényleg ez okozta. Úgy érzi, meg kellett volna mentenie, de…

– Félt. Félt a többiektől – bólintott szinte önkéntelenül Mayers.

– A többiek?

– Millicent Forest, a bába azt hiszem, nagyjából húsz éve érkezett… de bevallom, nem vagyok igazán jól informált. Már öreg, de azért látszik, hogy valamikor szép lehetett. Boszorkánynak tartják, félnek tőle, és bár eljárnak hozzá ezért-azért, ugyanakkor kirekesztik… Hihetetlenül magányos, néha már szinte sajnálom… Azt hiszem, nagyon is jól ért a gyógyfüvekhez, és az egyéb hókuszpókuszhoz… Ő is a falun kívül él, egy erdei kunyhóban… ha valaki meglátogatja, akkor többnyire igen komoly érzelmi viharok dúlnak a kis házban…

– Szóval boszorkány, hm? – kérdezte Chauncy rágyújtva, és megkínálta a „vendéget”.

Dorothea azonban úgy verte ki a kezéből a cigarettát, mintha töltött fegyvert fogott volna rá.
– Megőrültél?! Hogy te milyen faragatlan vagy…

A fiúnak beletelt néhány pillanatba, míg felfogta, hogy mit is vétett, és az asszony felé fordult.

– Bocsásson meg, Lady Bexley… – nyúlt a még égő cigaretta után, és azonnal elnyomta. – Kérem, bocsásson meg!

A nő úri gesztussal intett, hogy semmi gond, de látszott, hogy szinte visszatartja a lélegzetét. Gyermekkora óta gyenge tüdeje nem bírta jól a cigaretta, vagy a szivar füstjét. A tűzhelyét, a kandallóét még elviselte valahogy, ám az is megterhelte, és legtöbbször köhögésre késztette.

– Azt mondja, a bába boszorkány? – tért inkább vissza a korábbi kérdésre Constance.

– Őszintén nem tudom. De magányos, és bánatos… és a gyermekek halálakor különösen.

– Ez talán annyira nem meglepő.

– Tudja mi a meglepő? Hogy hányan vannak, akiket megnyugtat, vagy akiknek elégtételt jelent, hogy más gyermeke épp úgy a földben végzi, ahogy egykor az övék… Maguk emberek kegyetlenebbek bármelyik fajnál…

Thomas Baring szomorúan bár, de egyetértett. Ő maga is jól tudta, hogy a fájdalom idején milyen nehéz más boldogságát elviselni. Ennek ellenére soha, egyetlen pillanatra sem engedte meg magának, hogy saját kínjai miatt rosszat kívánjon másnak. Tisztában volt vele viszont, hogy sokan nem képesek arra az önuralomra, amire ő… és ez a fajta ember azt hiszi, mások szenvedése enyhíti a sajátjukat. Talán így is van – néhány percig, óráig, vagy napig… aztán minden ugyanolyan lesz, mint korábban.

– A doktor… benne is tombol a fájdalom. Elveszítette a családját, és az óta sem képes rá, hogy eltemesse őket. Minden nap kimegy a sírjukhoz. Minden nap a ruháikat rendezgeti… Azt hiszem, bűntudata van.
– Bűntudata? Mi okból?

– Azt nem tudom, csak az érzelmet érzem, nem az okot…

– És az elöljáró?

– Óóóó, Henson… ő a király, ezen a trágyadombon! Azt hiszi, hogy jobb mindenkinél, csak maga, illetve Downfield ingatta meg az önbizalmát! A pénzét akarta, de az utóbbi időben már jobban félt magától, mint amennyire ki akarta zsebelni… Egyébként… nem tudom, mennyire számít, de ő az egyik, aki titkon kifejezetten büszke magára Malloy kivégzése miatt.

– Tehát félni kezdett – raktározta el az információt a Lord, és közben ujjával néha megérintette ajkait, mintha csendre intene valakit. Gondolkodott. És akik ismerték, azok tudták, hogy bár hall, és megért minden szót, ilyenkor a gondolatai egészen furcsa ösvényekre tévednek.

– És a kocsmáros?

Peter elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.

– Maradjunk annyiban, hogy az ő érzései nem köthetőek az ügyhöz…

– Foglaljuk össze… – mondta Chauncy, és egy pillanatig a Lordot utánozta jellegzetes mozdulatában mintegy kihívó incselkedéssel. – Valójában senkinek nincs indítéka, és mégis bárki lehet. A tiszteletes bűntudatában talán életben akarja tartani Malloy legendáját…

– Vagy az elöljáró – bólintott Dorothea. – Addig uralkodhat felettük, amíg félnek tőle. A fiatalok elmennek, komoly ellenfele nincs, és ha bárkinek eszébe jutna megkérdőjelezni őt, hát eszébe juthat Malloy esete.

– Az orvos, és a bába, de akár a tiszteletes is könnyedén találkozhatott bármelyik várandós nővel – tette hozzá lady Bexley, majd elhallgatott, mint aki felfigyel valamire.

– Valami… történik odakint. – mondta Mayers is felpattanva, és kilesett a függöny mögül.

Thomas csatlakozott hozzá, és amikor felismerte a közeledőket, élükön Hensonnal, kezükben fáklyákkal, végigpillantott a társaságon.

– Lady Bexleyre különösen vigyázzatok! Ha a helyzet veszélyesre fordul, elvárom, hogy a hölgyek biztonsága legyen az elsődleges!
Mielőtt Dorothea felháborodva közbeszólhatott volna, a Lord a fiúra mordult.
– Megértetted, Chauncy?

Az ifjú bólintott. Ha a másik nem is a bátyja, de még ha a felettese sem volna, akkor is, ezt a parancsot előbbre valónak találná bármelyik másiknál. Igen… tisztában volt vele, hogy Dorothyval lesz némi gondja. Ő jobb szeret harcolni, mint elbújni. Végtére is vadász… de a lány is belátja majd, hogy lady Bexley biztonsága elsőbbséget élvez bármivel szemben…

A kopogásra szinte azonnal ajtót nyitott, de csupán annyira, hogy a többieket ne fedje fel odabent.

– Jó estét, Mr. Downfield! Velünk tudna jönni?

– Elöljáró… uraim…– biccentett, miközben tekintetét végighordozta a megjelenteken. Az arcokon feszülő gyűlölet, és az évek óta elnyomott haragos fájdalom dühödt, elvakult csillogást adott a szemeknek, nem sok jót ígérve. – Hová?

– Azt hiszem, megtaláltuk a gyilkosát! Bosszút akart, Downfield! Most beteljesítheti!

Thomas Baring nehezen alkalmazkodott az efféle helyzetekhez. Úrnak nevelték, akinek el kellett rejtenie az érzéseit akkor is, ha éppen szerelmet vallott. Az ő köreiben nem volt szokás bepillantást engedni a legbelső szférába. Így, bár szinte egész élete azzal telt, hogy megfigyelte és értelmezte az emberek adta apró jeleket, nehezére esett megfelelően visszaadni azokat. A kiképzése sem erre helyezte a hangsúlyt – vadász volt. Az ilyesmi a figyelők, és az árnyak dolga, ők azok, akik a megtévesztés, beszivárgás, és áltatás mesterei. Az ő dolga rendszerint az, hogy becserkésszen, és jobb belátásra térítsen egy démont, pokolbélit, vagy gyilkos szörnyeteget, nem pedig az, hogy gyászoló, bosszúszomjas őrültek közé hazudja be magát.
Nem értette, mi oka lehetett annak, hogy a nagymester éppen rájuk szabta ezt a feladatot, de egy dolgot már megtanult Angel Harmsworthről, a tanács képviselőjéről, London, és a Brit szigetek legnagyobb hatalmú Mesteréről. Mindig tudja, mit miért tesz, még akkor is, ha egy adott dolognak csak évek múltán lett haszna, vagy értelme. Ezen kívül tisztában volt vele, hogy a Nagymesterrel kár vitába szállni. Sokan sokszor próbálták. De még pletykák sem keringenek róla, hogy valaha bárki célt ért volna vele.

Így most itt állt a feldühödött falusiak előtt, és megpróbált egyetlen pillanat alatt Lord Baringből ismét Mr. Downfielddá vedleni. Csupán az volt a szerencséje, hogy az álcául szolgáló úr amúgy is rendkívül furcsa, és merev volt kezdetektől, és az összegyűlteket túlzottan fűtötte a gyilkolás heve ahhoz, hogy észrevegyék a pillanatnyi megingást.

– Hová megyünk? – nyúlt a kabátja után, és útközben bújt csak bele, ahogy szinte rögtön elindult Henson mögött.

– Megégetjük a boszorkányt!

Lord Baring csak remélhette, hogy a többiek még hallották a választ, mielőtt becsukódott az ajtó. Nem tudta, csak sejtette, hogy most szótlan, és gyors „párbaj” folyik majd köztük a döntnöki szerepért. Megkockáztatta volna az állítást, hogy Mayers csak akkor kapcsolódik be, ha veszélyesnek ítéli a helyzetet, és azt is, hogy a lady ellenfele Chauncy lesz, aki Dorothea támogatásával a keményebb vonalat képviseli majd. Hogy ki győz? Ebben a helyzetben teljességgel megjósolhatatlannak tűnt. Lady Bexley bár erős asszony, komoly képességekkel, mégis csupán néhány éve a Rend tagja, nem beszélve arról, hogy nem vadász, és a legkevésbé sincsenek vezetői ambíciói. Ellentétben a fiúval, aki heves, lelkes, és szinte születése óta a Rend taníttatja, ide szánták, itt nevelték, és mint vadásznak, mindene a harc. Kissé talán túlságosan is élvezte a feladatát, és bár nem az ölés, de a hajsza igenis a lételeme volt. Élvezettel vetette magát a zsákmány után, és minden pillanata örömmel töltötte el. A Rend legvidámabb vadászának titulálta valaki – és illett is rá a gunyoros megjegyzés. Olyan rendkívüli lelkesedéssel, és kedvvel végezte a munkáját, ahogy az aranyifjak dorbézolni indulnak kedvenc társaságukkal.

– Boszorkányt égetünk! – kiáltott valaki, és egy fáklyát toltak az ál-Downfield kezébe, kétség sem fért hozzá, hogy miért.

Thomas az elöljárót figyelte, míg visszafogott lelkesedéssel hagyta sodortatni magát a tömeggel. Néhány pillanat kellett csupán, hogy biztos legyen benne, a bába házához tartanak. A tiszteletes szótlanul, és kissé komoran lépkedett a gyülevész társulat mellett, és alig volt, aki hiányzott volna a lakosok közül. Még az asszonyok nagy része is itt volt, olyan nők, akik mindegyikét vizsgálta már Milicent Forest, és bizonnyal nem egy, aki akár sok pénzt ígérve, vagy térden állva könyörgött egy kis szerelmi varázslatért… Most mind itt voltak, hogy megöljék.

– Pusztuljon!

– Égessük el!
Thomas néha morgott valamit maga is, csak hogy ne lógjék ki a tömegből, de soha nem egyértelműen, vagy számon kérhetően. Lopva körülnézett monoklija mögül, de nem érzékelt semmi újabb, vagy eddig fel nem fedezett mágiát. Az érzéseket természetes úton tüzelte fel valaki.  Ez azonban komolyan aggasztó kérdéseket vetett fel.

A rend bármikor közbeavatkozhat, ha mágiáról, vagy természetfölöttiről, nem emberi lényekről van szó… de semmi joga beleszólni ember és ember közti gonoszságba. Ez a törvény, a rendőrség, az emberi rendfenntartók dolga. Mégis… szinte biztos volt benne, hogy a bába nem boszorkány, és nem használ mágiát. Az aktivitás, amit rajta látott, csakis arra utalt, hogy elszenvedője, és nem létrehozója a varázslatnak. Ha pedig ilyen erőket használna, az meglátszana rajta. Ahogy Dorothy mondta, messze világítana az éjszakában…

Nem.

A férfi teljes bizonyossággal tudta, hogy Millicent Forest nem boszorkány. Nem idéz pokolbélieket, nem paktált le az ördöggel, és nem bűvölt el senkit. Talán valóban készít gyógyfüves főzeteket, hogy elkábítson, vagy legyengítsen másokat, de azoknak nincs mágikus, csupán természetes hatása. Talán volt asszony, akinek a magzatát megölte, az is lehet, hogy minden halálért ő a felelős, de ha így is van, azt nem olyan módon követte el, amiért a Rend felelősségre vonhatná.

Közbe sem léphet… de hogyan nézze végig egy ember jogtalan kivégzését?

Talán a rend szabályai nem jogosítják fel, hogy közbelépjen, de halhatatlan lelke nem engedheti, hogy kívülálló maradjon!

A bábát kirángatták a házból, mire Thomas, és kísérete odaért. Két kezére kötelet kötöttek, és annál fogva rángatták ki a háza elé, kurjongatva, szitkokat szórva fel-felhangzott egy-egy konkrétabb vád. Az idős nő nem védekezett, meg sem szólalt. Szürke, itt-ott szakadt ruháját már saját vére színezte, mely arcáról csöpögött, felszakadt ajkát, és betört orrát valószínűleg valamelyik férfi ökle okozhatta… A Lord  szánakozva figyelte, miközben gondolatai két ösvényt jártak be száguldva. Az egyik központi kérdés az volt, mit tegyen, és egyáltalán tehet-e valamit az adott helyzetben. Végignézze, ahogy megkínozzák, és megölik a nőt, vagy lépjen közbe, kockáztatva nem csak az életét, és az álcáját, de esetleg a többiek biztonságát is…

A másik, amit lázasan igyekezett meglelni, az ok. És bárhogyan próbálgatta összeilleszteni a kirakós darabjait, mindig ugyanoda lyukadt ki. Az ok ő volt. Pontosabban Thomas Downfield. Aki pénzt hozott a faluba, de nem volt az elöljáró lekötelezettje. Aki városi modorával, és láthatóan világi múltjával sokak figyelmét magára vonta, és akaratlanul is bizalmat ébresztett magában a tudását illetően. Aki azonban nem volt miért behódoljon, és így  akár még veszélyessé is válhatott volna Hensonra nézve egy esetleges hatalmi játszmában… A legtökéletesebb megoldás arra, hogy az elöljáró kézben tarthassa az ügyet, ha meglincselik a boszorkányt az „ő kedvéért”, a boszorkányt, aki a gyermeke haláláért felelős… és akinek a halála így az ő lelkét terheli majd. Remek módja, hogy Henson elhallgattassa, magához, és a faluhoz láncolja a pénzes malacát… Bárhogy is… semmiféle más okot nem látott rá, hogy miért ne tehették volna meg mindezt az elmúlt években bármikor, mint azt, hogy ő, Thomas Downfield robbantotta ki ezt a helyzetet. Kétségtelen, hogy ezzel jócskán előre léphetnek az ügy felgöngyölítésében, ha ők maguk is jól használják a leosztott lapokat. Mégis, a gondolta, hogy van egy parányi – ha nem is komoly – esélye annak, hogy Millicent Forest ma éjjel meghal az általuk kreált helyzet miatt, főként, ha ártatlanul… nos ez elvette a kedvét attól, hogy elégedetten várakozzék a végkimenetelt illetően.

– Boszorkány! – üvöltött egy férfi kirontva a házból, a kezében tartva, és magasra emelve valamit.

Millicent felsikoltott, és térdre rogyott a sárban.

– Neee!!!

– Csecsemőgyilkos! – üvöltött, ledobva a csomagot.

A tömeg döbbent áhítattal bámulta a pokrócba csavart, apró, aszott testet. Egy újszülött mumifikálódott váza, sárgás, pergamenszerűre vékonyodott bőre alól élesen kitüremkedtek apró csontjai. Csöppnyi testéhez képest torzan nagy feje rémisztővé tette a szánandó maradványokat.

Az általános felhördülésben a nő felzokogott, és megpróbált négykézláb a pokrócba göngyölt tetemhez kúszni. Két összekötött kezét felé nyújtotta, véres-sáros arcán patakokban folyt a könny.

– Ő az enyém… Az én Mariám…

– Mocskos gyilkos!

– Végezzetek vele!

A kovács, aki a kötél másik végét tartotta, most a csuklójára csavarta, és teljes erejéből maga felé rántotta.
Millicent hátrazuhant a sárba, míg két keze a feje fölött fájdalmasan kicsavart pózban engedett a kötél erejének. A fájdalomtól, és rémülettől sikoltozó nő hangja szinte elveszett a tömeg vért követelő, hörgő üvöltésében.

A kovács maga felé húzta a nőt, míg neveket, és évszámokat kiáltott vadul, a szerencsétlen asszony pedig testtel, néha arccal a sárban, fájdalmak közepette vonaglott.

Már semmi mást nem akart, mint hogy gyorsan végezzenek vele.

Évek óta tudta, hogy el kellene mennie, hogy tovább kellene állnia, eltűnnie, és máshol újrakezdenie… bárhol. Bárhol, ahol nem halnak meg a gyermekek.

De túlságosan félt elindulni. Öreg volt, gyenge, és minden hitét elveszítette már az újrakezdésben. Egyszer megtette. Hitte is, hogy sikerült, húsz évvel ezelőtt, amikor letelepedett itt, a világ végén a kis erdei házban… Korábbi életéből semmi mást nem hozott magával, csupán egy gondosan pokrócokba bugyolált, törékeny, óvni való kincset…

Amikor elkezdődtek a halálesetek, tudta, hogy ha nem megy el, megölhetik. Mégis maradt. Nem az emberek miatt, nem a füvek, nem az erdő, nem a ház miatt… Gyengeségből. Az indulást mindig halogatta, míg végül ráébredt, nem megy sehová. Nincs már miért. Ha megölik, hát megölik… ez az élet úgysem jelent annyit, hogy küzdjön érte. Ha vége, legalább ismét a gyermekével lehet. Ahogy annak idején lennie kellett volna. De a világ, az Isten, a sors másként akarta. Addig verték, míg hava nem született a gyermeke, és ha nem menekül el, talán a további sorsa még inkább kárhozott lett volna.

Néha újraéledt a remény… aztán mint a nyári nap, eltűnt a felhők mögött. Vezekelt.

Mások gyermekének segített, és más anyáknak. Más asszonyoknak, nőknek, akik hozzá fordultak, megbíztak benne, eljöttek hozzá. Azoknak, akik életüket a kezébe tették…

A halál azonban beköltözött a faluba, és megáldott minden állapotos nőt. Gyermekeik apja lett, ura, birtokosa, és ő, az egyszerű vajákos semmit nem tehetett.

A Végzet egyre többször figyelmeztette, hogy érte is eljön… és most itt volt. Henson elöljáró képében vigyorogva, elégedetten…

A halálért könyörgött fájdalmában, amikor egy kéz finoman megérintette a kezét, és a csuklójára kötött erős, durva, véres kötelet egy hideg fémpenge kettémetszette.

A kötél szakadtával a fogsága is megtört, de a vállába nyilalló éktelen fájdalom, ha lehet, még erősebbé vált.

A falusiak döbbenten meredtek a férfire, aki mit sem törődve drága, és eddig makulátlan ruhájával lehajolt, és megpróbálta felemelni az asszonyt.

– Megőrült Downfield?! – visította szinte női hangon Henson – Mit művel?!

– Bármit is tett ez a nő, nem érdemel ilyen sorsot… – mondta egészen halkan, de olyan határozottsággal, hogy megütköztek a falusiak.

– Megölte a gyerekinket! – üvöltött magából kikelve az elöljáró – Halált érdemel!

– Öljétek meg! – üvöltött valaki a tömegből, és mint az áradat, indultak meg Thomas felé.

Az elöljáró belerúgott a csecsemő tetemébe, majd a száraz csontokra lépett. Halk roppanással tört szilánkokra az apró, ökölnyi koponya.

Az asszony felnyögött a karjai közt.

– Hagyjon…

Mindkettejüket megölik, ha nem vesz részt a lincselésben – ebben biztosak lehettek. A vén bábának nem volt elég ereje, hogy kiszabaduljon a férfi karjai közül, és talán ahhoz sem lett volna, hogy meneküljön, ha ez sikerül.

Vége… csupán azt sajnálta, hogy nem korábban érte a vég.

– Megállni! – üvöltött most egy másik, határozott férfihang, mely ifjú erejével képes volt a tömeg őrjöngésén is áthatolni, de ha valaki mégsem figyelt volna fel rá kellően, az is összerezzent a két, szinte azonnal felhangzó lövés után.

A falu lincselésre kész lakossága megmerevedett.  A nyíló tömeg utat engedett, és előre szegezett fegyverrel közéjük lépett Downfield öccse, és a szolgálólány. Mindkettejük arcán furcsa vigyor ült, aki képes lett volna saját őrületén túllépni, talán meg is ijedt volna ettől a két fiataltól.

– Aki megmoccan, azt keresztüllövöm! Esküszöm, nagyon, de nagyon vágyom rá… – mondta, és Henson állához tartotta a fegyvert. – Megpróbálja a kedvemért?!

Valaki moccant, mire Dorothea ismét a levegőbe lőtt, és szinte azonnal, a még füstölgő elefántölőt a mozgás irányába fordította.

– Megőrültek?! – suttogta holtsápadtan, szinte lábujjhegyen állva Henson. – Mit művelnek Downfield?! Az az asszony boszorkány, és megölte a gyerekeket… a magáét is!

Thomas elengedte a nőt, de továbbra is a támaszául szolgált.

– Nem ő volt… – jelentette ki határozottan.

– Ezt nem tudhatja! – kiáltott a kovács, de a következő pillanatban Dorothea kitüntető figyelme belé fojtotta a szót.

– De tudom.  – mondta nemes egyszerűséggel a férfi – Sőt, azt is tudom végre, hogy ki tehet az egészről.

– De hát a tetem… ez a nő őrült! – lépett közelebb az egyik favágó, és nem is törődött a lánnyal, aki nemcsak rászegezte a fegyvert, de egyenesen a hasához nyomta. – Egy halott csecsemő feküdt az ágyában!!

– Boszorkány – kiáltott egy asszony, és előrelendült, hogy sarlójával maga tegyen igazságot.

Hangos csattanással zuhant el a sárban, és Mayers lépett elő a tömegből. Nem tartotta szép dolognak, megütni egy nőt, ráadásul hátulról… de még mindig kevésbé volt fájdalmas, mintha bárhogy máshogy állítja meg.  

A tanár mellett Lady Bexley lépdelt, sötét, egész alakját beborító kendője ezúttal úgy lebegett utána, mint valami engedetlen szárny. A fáklyák lobogó fényénél királynői méltósággal indult meg Lord Baring felé, és bár sem a falusiak, sem a társai nem értették, mégis, mindenki félreállt előle.

– Beszéljen, gyermekem! – fordult a bábához, és szavai egyszerre tűntek parancsnak, és engedélynek.

Hogy mely erő vette rá a nőt, hogy kinyissa a száját, vagy, hogy ugyanaz az erő volt-e, ami mindenki mást csendre kényszerített, talán csak két ember tudta a tisztáson.

– Nem… öltem… meg senkit…

Lady Bexley részvéttel az arcán figyelte, és egy pillanatra lehunyta a szemét.

Nem érzett még ehhez hasonlót. Mintha látta volna, ahogy Millicent magához öleli halva született magzatát… Mintha látta, hallotta, és érezte volna a pillanatot, minden fájdalmával, gyötrelmével, és kétségbeesésével. Egy pillanatra maga is érezte, ahogy kihunyt benne a remény, és végleg eltemette a boldogságot.

Sosem került ehhez hasonló kapcsolatba senkivel ez előtt. Igen… tudta, hogy a másik igazat mond, vagy hazudik, és képes volt valamiféle késztetést ültetni beléjük arra, hogy beszéljenek. Így elég volt csupán megkérdeznie az utcán a pék feleségét, hogy hogy van, máris több információhoz jutott, mint mások. Ennyiből állt eddig a tudománya, és soha nem fordult elő, hogy belelátott volna mások emlékeibe. Most is sokkal inkább érzésekként rohanták meg, és a következő pillanatban az is világossá vált számára, hogyan lehetséges mindez. Peter Mock… Az ő jelenléte okozta a változást a képességében.

– Jól van, Constance? – nyúlt felé a Lord, de az asszony intett.

– Semmi baj…

Mock és az ő ereje különleges módon konjugál egymással… Talán a férfire ugyanúgy hatással van, mint rá, magára.

– Segítsen befejezni ezt az egészet! – mondta a teremtménynek, akinek szürkés bőrén csupán ő látta a halványan izzó, zöldes repedéseket.

A hatalmas termetű, erős favágó megremegett, de bólintott.

Ha egy nappal korábban bárki azt állítja, hogy szövetkezni fog a Rend ügynökeivel… De ezúttal sem volt választása. A korábbitól eltekintve azonban nem láncok, hanem érzelmi bilincsek szabták meg számára az egyetlen választható utat.

Peter Mock felé mindenhonnan áramlott az érzelem. Rettegés, harag, gyűlölködés… olyannyira eltelítette az áramlásuk, hogy szinte kábának érezte magát. Fiatalabb korában ezért nem kedvelte a városokat. Nem tudta, hogyan kontrollálja ezt az özönszerű rohamot. És ha túlzottan eltelítődött, olyanná vált, mint aki önkívületben fetreng az ópiumtól, vagy az alkoholtól. Biztonságosabb volt az erdei viskó a faluhoz közel.

Most azonban nem volt hová menekülni a mindent elsöprő erő elől. Kapkodva igyekezett a felszínen maradni, és valami furcsa, erőteljes, biztonságot jelentő kézbe kapaszkodni. Segíteni akart az asszonynak!

– A gyilkos, aki évek óta gyermekeitek halálát okozta itt van köztetek! – mondta határozottan Lord Baring, és tekintetét végighordozta a falusiakon. – Védteleneket gyilkolt, a véreiteket!

Chauncy és Dorothy közelebb húzódtak a férfihez, hogy ha kell, meg tudják védeni.

Lord Baring végre egyben látta a különleges kirakót, és minden darabja a helyére került. A falu, a lincselés, a halálesetek… Nem volt ebben semmi természetfeletti. Pusztán emberi érzések dúlták fel a béke rendjét. Ők nem tartóztathatják le a tettest, és nem léphetnek fel ellene. De Lady Bexley képes lehet rávenni a vallomásra, és akkor emberi törvényszék elé állíthatják!

– Beszéljen, doktor Hirschen!

A férfi elképedve nézett körül, aztán vádlójára meredt.

– Most engem gyanúsít?

– Sosem gyanúsítottam mást… csupán maguk! Beszéljen, doktor! Mondja el…

– Én nem tettem semmit!

Lady Bexley megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Hazudik.

– Nem!

Henson és emberei döbbenettel figyelték a jelenetet.

Downfield mint valami égi bíra, fél karján a boszorkánnyal, emberei védő gyűrűjében éppen az orvost vádolja…

– A családom… meghalt az átokban! A gyermekem holtan született, és a feleségem kioltotta a saját életét! Egy hónappal a gyermek után őt is el kellett temetnem! Azt hiszi…

– A bűntudat… – suttogta Mock és a Lady mintegy révületben ismételte vele – a bűntudata…

A doktor körül óvatosan megnyílt, és széthúzódott a tömeg.

– Az első… az átok… meg kellett halniuk! Nem érdemeltek mást… nem érdemeltek mást!

A férfi összeomlott, és a sárba zuhant, zokogva, megtörten. A gát, melyet hosszú évek alatt épített, és mely amúgy is repedezett, most szétrobbant a nyomástól, és az áradat mindent elborított.

Peter Mock önkívületben felordított, és ájultan zuhant a földre, a lady pedig kezeit a halántékára szorítva görnyedt össze a fájdalomtól.

Thomas Baring előhúzott egy pisztolyt a kabátja alól, nemes egyszerűséggel felhúzta a kakast, és az elöljáró fejéhez szegezte.

– Doktor Hirschent bezárjuk, amíg ideérnek a rendőrök. Mr. Mayers majd értesíti őket. Senki nem érhet hozzá, és senki nem beszélhet vele. Ha megszegik az utasításomat, a rendőrök mindent megtudnak Malloy haláláról. Ha kell, higgye el, megtaláljuk a holttestet is, hogy bizonyítsuk. Nem jelent túl nagy gondot!

– A bűntudata… – ismételte Peter Mock, és az asszony bólintott.

– A bűntudata. Malloy átka után az első, aki meghalt a kis Betsy Miller.

A sok temetői sétának, és a sírok böngészésének megvolt a maga értelme.

– Dr. Hirschen nem tudta megmenteni, és ezt jobban a szívére vette, mint máskor – mondta Baring csendesen. – Valószínűleg azért, mert a felesége is éppen várandós volt. A bűntudat félelemmel keveredett, és nem tudta másként elűzni a démonokat, mint…

– Alkohollal? – vigyorgott keserűen Chauncy, és nagyot sóhajtott. Számára ez a lehetőség nem létezett.

– Alkohollal… Amikor a nejénél megindult a szülés, nem volt otthon. Késve ért haza, és részeg volt. Hogy ezért halt meg a gyermek, vagy más okból, azt sosem fogjuk megtudni, de… benne mindenesetre lángolt a bűntudat.

– És akkor a felesége… – Dorothy sóhajtva csóválta meg a fejét. Sokszoros gyilkos. Valódi szörnyeteg az, aki képes rá, hogy ártatlan, még meg nem született gyermekeket öljön! Eszébe jutott Giselle gyermeke, ahogy utoljára látta… Apró, szinte nem is emberszerű kis testét fehér csipkébe borítva tették a csöppnyi koporsóba. Akkor hihetetlen gyűlölet ébredt benne a gyilkos iránt, és valahol, a szíve mélyén, mégis sajnálta ezt a férfit.

– Ha neki nem jutott boldogság, más sem érdemelte… figyelni kezdte a falu lakóit, és akit nem talált méltónak rá, annak nem engedte, hogy élve megszülessen a gyermeke…

– Iszonyú…

– Uram! – hangzott odakintről valami újabb csődület.

– Downfield!

Thomas Baring felállt, és kinyitotta az ajtót a futva közeledőknek. Bár még nem tudta, John arcáról leolvashatta, mit fog hallani.

– A doktor…. a doktor…

Lassan beérték a fiút a többiek is. Újra kisebb csapat gyűlt össze a ház előtt, és Baring már meg is bánta, hogy egyetlen őrt hagyott csak az orvos szobája előtt.

– Felakasztotta magát!

– Esküszöm az egy Istenre, Downfield, semmi közünk hozzá!

Lady Bexley sóhajtva csóválta meg a fejét.

– Igazat mondanak…

Már csak egyetlen láda volt nyitva, ebbe Dorothy éppen szeretettel helyezte bele a hatalmas elefántölőt.

– Köszönöm a segítségét – nyújtott kezet Thomas a favágónak.

Peter Mock elfogadta, és megrázta a nemes jobbját, majd bátorságát összeszedve ő is megszólalt.

– Tudja… ez igazán különleges élmény volt számomra. Soha nem éreztem még olyasmit, amit a Lady mellett…

– Igen – bólintott Thomas. – Ezt ő is éppen így fogalmazta.

– Hogyan lehetséges ilyesmi?

Lord Baring egy pillanatra elgondolkodott, hogyan is magyarázza el mindezt egy favágónak, ha még oly értelmes is… Ez a tudósok, és a kutatók területe volt, nem az övé. A legegyszerűbb módot választotta.

– Vannak erők, amik jótékonyan hatnak egymásra, és vannak, amik gyengítik egymást. Ha két olyan erő, amely egyesülhet, találkozik, az sosem marad következmény nélkül.

– Tudja… láttam Millicent fájdalmát az emlékein át. Prostituált volt, hogy legyen mit ennie… aztán egyszer azt hitte, talált egy férfit, aki vigyáz majd rá… egy ablaktalan, fűtetlen, üres kis szobában is boldog volt… de a férfi majdnem megölte, amikor addig verte, míg meghalt a baba. Többé nem lehetett gyereke. De a kis Mariat nem tudta eltemetni… Lord Baring… Soha többé nem akarom más fájdalmát látni!

A férfi megértően elmosolyodott, és bólintott.

– Jelezni fogom a rendnek, hogy vigyázzanak az esetleges erő-konjugciókkal, ha ideküldenek valakit…

– Még egyetlen kérdés, uram… A Rend… hogyan viszonyul a nem emberi tagokhoz?

Dorothea felnevetett.

– Csak nem csatlakozáson gondolkodik, Mr. Mock?

Lezárta a ládát, majd a favágó elé lépett. A férfi válláig sem ért talán, de éppen olyan szemtelen, és gyönyörű volt, mint a legelső pillanatban az erdőben.

– Olvass az érzéseimben, asztrálvámpír!

– Sajnálom, hogy a vége nem a tervek szerint alakult – mondta Mayers, és figyelte, ahogy Chauncy és az idegen kiviszik az utolsó ládát is.

Azt, aminek a tartalmát szívesen megvizsgálta volna jobban… Amelyikből sajnos ezúttal nem kerültek elő a különleges fegyverek – egyet-kettőt leszámítva. Azt, amiben Dorothea kedvenc játékszerei voltak, és amik akkora kísértést jelentettek neki magának is. Most vissza kell térnie az egyszerű, és kicsit unalmas életéhez.

– Én is – bólintott a lord. – De más végkimenetel nem is lehetett volna. Ha nem teszi meg, akkor a törvény kötötte volna fel.

– Mi lesz Malloy ügyével?

A nemes kissé tétovázott.

– Régen történt… nagyon régen. És az az eset sem tartozik a rend hatáskörébe… mindazonáltal ha a rendőrség útján nem is bűnhődhetnek…

Mayers szeme kérdőn villant.

– Mire gondol, Lord Baring?

– Nem csak olyan lények vannak, akik felfalják az érzelmeket… vannak olyanok is, aki generálni tudják.

John Mayers elgondolkodva bólintott.

– Van valami, amit egyszerűen képtelen vagyok megemészteni…

Minthogy se engedélyt nem kapott, se ellenállást nem tapasztalt, folytatta.

– Tudom, hogy mint rendtagnak első a rend érdeke, a küldetés, és a feladat… de… ennyire másként működnének a dolgok a londoni rendházban?! Mifelénk a rendtagok családját megvédik bármi áron… maga pedig feláldozta a gyermekét, hogy megtaláljon egy gyilkost…

Thomas Baring arcán furcsa árny suhant át. Biztos volt benne, hogy ezt a küldetést sosem felejti el. Mind különleges volt, persze, de mégis… A gyermek halála… a sírkő ebben a kis faluban, mely örökre itt marad…

– Nem az én gyermekem volt.

Mayers visszafogta a lélegzetét.

– Giselle?

– Ő csak egy szerencsétlen gyermek. Az egyik árny talált rá egy angyalcsinálónál… a rend felajánlott neki egy csinos kis összeget, ha akkor, ott távozik az emberünkkel, és betársul hozzánk erre a feladatra. Biztosították róla, hogy a gyermeke nem fogja túlélni az utat, de ha mégis, és megszüli, a rend magához veszi, és többé nem hall majd felőle. A jókora összeggel, amit a fájdalmáért kapott remélem, hogy jobb életet talál, mint amiben eddig része volt.

– Tehát nem is rendtag?

– Nem. Egy vidéki lány, akit kihasznált egy nagyvárosi ficsúr… Félek, azóta már vissza is szaladt a karjaiba… az tartotta benne a lelket, hogy a férfi visszafogadja, ha a gyermek halott. Legalább is ezt ígérte neki…

– Ilyenkor mindig elborzaszt… hogy milyen kegyetlenek is az emberek… olykor a démonok, akiket haza kellett űznöm a saját síkjukra kevesebb fájdalmat okoztak, mint azok, akiket védtem…

Thomas Baring még akkor is ezeket a szavakat ismételte magában, amikor a kocsi végül már London macskaköves útjain zötyögött.

Az emberi gonoszság sokszor túlszárnyal mindent. És a gonoszság oly gyakran születik gyengeségből… fájdalomból, melyet a törékeny elme már nem képes elviselni. És ha nincs, akivel osztozzék rajta a lélek elemészti önmagát ahelyett, hogy megmentené…

Részlet Lord Francis George Thomas Baring jelentéséből:

„Igazi harcos lett volna, ha törékeny élete nem zavarja mások önző céljait…
Míg életben volt, levegőért kapkodott. Az apró mellkason látszott, hogy minden pillanatban, minden mozdulatnál szenved, és mégis: az arca békés volt. A szeme csukva, mintha szépet álmodna, de mégis olyan volt, akár egy játékbaba. A tűz mellett ültünk vele, hogy melegen tartsuk, és felváltva fogtuk… azok helyett, akiknek a feladata lett volna. A halálát vártuk. Miközben reszketve figyeltük, képes-e egy újabb levegővételre. Azok, akiknek szeretnie, és óvnia kellett volna, távol voltak. Csak mi voltunk neki…

Tudom, hogy ez volt a sors, amit neki szántak.
Tudom, hogy nem változtathattam rajta.

A szívem mélyén mégis mindvégig reméltem, hogy valahogy sikerül… hogy valahogy mindig lesz egy újabb lélegzet! Hogy nem szűnik meg dobogni az az apró, diónyi szív, és egyszer méltó tagja lehet a Rendnek…
Mert hős volt!

Harcos!

Erős, és küzdő!
És bár csupán néhány órán át élt, de a Rend tagja volt! Kiérdemelte a fájdalmával, és az értünk hozott áldozatával!”